Nyomtatás

Ha újra kezdhetném nem erőltetném a szoptatást, és nem lenne bűntudatom

2017. máj. 26.
Szerző:  Cukimamik Team
Ha újra kezdhetném nem erőltetném a szoptatást, és nem lenne bűntudatom
Kép forrása: Pinterest
Különösebben nem foglalkoztatott kismamaként a szoptatás gondolata, egyszerűen tudtam, hogy menni fog. Miért ne menne? Előre nem vásároltam játszócumit, cumisüveget, sterilizálót, csak egy kézi mellszívót szereztem be.

Szülés után gyönyörű aranyóráink voltak, úgy tűnt minden rendben lesz.

Másnap persze elkezdődött a kálvária, amit szinte minden anya megél. Még nem volt tej, a kórházban folyamatosan ordított a babám, 2 óránként jártam a szoptatós nővérhez, mert egyszerűen nem ment mellretétel. Állandóan összebújva szopiztunk, legalábbis próbálkoztunk. A mellbimbóm 1 nap után vörös, és fájdalmas lett. Innentől már küzdöttünk. Az osztályon én lettem a bizonytalan anyuka, ezzel persze hatalmas bélyeget kaptam, és azzá is váltam pillanatok alatt. De minimális súlynövekedés után immár magabiztosan indultunk haza. Teljesen visszatért az önbizalmam. Az állandó sírás otthon is körülvett minket. Rémes volt. Szoptattam egész álló nap, a mellbimbóm szétnyílt, de továbbra sem érzékeltem tejbelövellést. Iszonyatosan fájt. Fekve nekem nem ment a mellre helyezés, így rengeteget ültem. Ennek köszönhetően a gátsebem is megnyílt. Ráadául képes voltam abban a furcsa tudatban élni, hogy biztos rendben van a baba, hiszen állandóan cicin van. Ugyan, hangosan kortyolni sohasem hallottam, de láttam, hogy mozog a fülecskéje, az ajkai, tulajdonképpen minden megfelelőnek látszott. A mérleggel nem foglalkoztam, direkt nem akartam ráparázni, gondoltam heti egyszer bőven elég rátenni. Eltelt a kínkeserves első hét otthon, az első súlymérésnél pedig hidegzuhanykét ért, hogy  baba súlya meglehetősen sokat esett. Innen indult a totális pánik.


Az én hülyeségem, és lazaságom miatt éhezett a gyerekem. Uramisten, el sem hittem.

A gyerekorvosunk nem tojt be ennyire, felírta a tápszert, és azt mondta csak a legvégső esetben adjak a kicsinek. Hát jó. Innentől a csecsemőmérleg a babalakosztály állandó használati tárgya lett. Sajnos szoptatásonként csak kb 10-20 ml-t mértem, ráadásul annyira borzalmasan fájt a mellbimbóm, hogy elkezdtünk bimbóvédővel próbálkozni. Egy nap után a kicsi teljesen rossz technikára váltott, és a tejem mennyisége is lecsökkent a kevesebb inger hatására. Elkezdtem őrült módjára fejni, és állandóan szoptatni. A baba minden mozdulata hatalmas fájdalommal járt, lassan elkezdtem rettegni a szoptatástól. Már előre potyogtak a könnyeim. Viszont amint pihentetni próbáltam a fájós mellbimbómat azonnal újra megcsappant a tejem. Jelzem még mindig 10-20 ml-ről beszélünk, időközönként 10 miliket sikerült kézzel kifejnem, mellszívóval viszont egy cseppet se tudtam kivarázsolni. Pótlásnak véletlenül sem volt elég, amit lefejtem. Jött a tápszer. Kiskanállal, pohárból. Éjjel is. Minden egyes szoptatást mértem, majd sírtam. Közben a mellbimbóm ultrasebes lett.

Csecsemő szoptatása

A 2. héten viszont éreztem, hogy telítődnek a melleim. Gyógyulgatott a mellbimbóm is, amivel már sajnos a háziorvost jártam. Hurrá! Néha 40 mili is összejött. Szuper, mintha elkezdtünk volna felfelé ívelni. Pótoltunk továbbra is, lefejt tejcsivel, meg tápszerrel is, de tényleg örültem. És ekkor megérkezett az újabb probléma. Elkezdődtek a mellgyulladások. Néhány óra alvás után lázasan, a mellemben vörösen, sajgó csomókra ébredtem. Újra lecsökkent a tej. Ez néhányszor megtörtént. Ekkor már kezdtem nagyon elveszíteni a türelmemet, és kimerültem.


Másról sem szólt az életem csak a szoptatásról, fejésről, és a folyamatos gyötrődésről, lelkiismeretfurdalásról. Nem adtam fel. A kicsi súlya is megindult, ami meglehetősen megnyugtatott, viszont hasfájós lett… A plusz pokolfaktor.

Nem kell bemutatnom, megállás nélkül sírt. Vagy éhes volt, vagy fájt a hasa. Más opció nem volt. Ez jó darabig így ment, de ha véletlenül nem a kicsi sírt, akkor én zendítettem rá, csak hogy nehogy könny nélkül maradjon az a pár nyugodt óra. A tejem a 2. hónap végére is csak a felét fedezte a szükséges mennyiségnek. Ekkorra már akkora mennyiségeket kellett adnom pótlásként, hogy nem ment tovább kanállal. A pohárral meg bénáztam, és a nagy nehezen lefejt tejem folyton kifolyt a baba szájából. Vettem hát egy cumisüveget. A kicsinek iszonyúan tetszett a dolog, rácuppant. De közben elfelejtett szopizni, és a tejem mennyisége újra csökkent.

Csecsemő szoptatása

Ismét előröl kezdtünk mindent. Kínlódás a mellre tételnél, újra sebek. Beszereztem egy szoptanít készüléket, és felvettem a kapcsolatot egy szoptatási tanácsadóval is. Működött is a dolog. Végre egyenesbe kerültünk. Fejtem is, a pótlást már nagyrészt sikerült fedezni. A hasfájás, bukással vegyítve ugyan megmaradt, a sírással együtt, a mellbimbómat meg továbbsebezte a szoptanít csövecskéje. De mégis boldog voltam, köztes megoldást találtunk. Egy alkalommal pedig sikerült kizárólag szoptatással jól lakatni a babámat. Ezután mély álomba szenderült. Egyetlen egy alkalommal. Ezer fotót készítettem erről a csodálatos eseményről, büszke voltam. Talán mégis sikerülhet...

Aztán megint megtorpantunk, egyszerűen valamiért rájött a kicsi, hogy turpisság történik, és kiköpte a csövecskét. A szoptaníttal elváltak útjaink, többé nem tudtuk használni. Utolsó erőmmel, még kísérleteztünk. Egy mellből, kettőből, szoptatáson belül állandóan váltogatva, órákig, ezerféle pózban ment a huza-vona. Sajnos ez az volt, örömfaktor nulla. 3 hónapos növekedési ugrásnál jött a fejforgatás, vergődés, türelmetlenség a baba részéről. Ezután még 1 hétig próbálkoztunk. Totál kikészültem. Teljesen beszűkült a tudatom. Életemben soha nem akartam még ennyire semmit.  Annyira akartam szoptatni a gyermekemet, hogy  belebetegedtem. Minden percem erről szólt, erről és semmi másról. A családom próbált segíteni, biztattak amíg tudtak, de amikor már nagyon nem tudtak kirángatni a letargiából, akkor kértek, hogy ne erőltessem a végsőkig ezt a kínlódást. Nagyon dühös voltam rájuk. Miért nem bíznak bennünk? Minden nő képes anyatejjel táplálni a gyermekét! Tudtommal nő vagyok! Nem így van? Még az örökbefogadó anyák is képesek beindítani a tejüket, kizárt, hogy én ne tudjam ellátni a babámat! Szörnyű érzések ezek, ráadásul mindenhol boldog szoptató anyák fotóiba botlottam. Az ismerős anyukák 2-3 hét kitartó munka után sikeresen szoptattak. Mi a baj velünk? Aztán egy nap mérlegeltem: vagy befejezzük, vagy tulajdonképpen meg fogok bolondulni. Se éjjelem, se nappalom nem volt már. Nem volt időm, és energiám semmire. Ja de:  bőgni. Döntöttem hát, vége. Az utolsó szoptatásba minden fájdalmam benne volt. Zokogtam, átadtam magam a “gyásznak”, potyogtak a kicsire a könnyeim, és csókolgattam, ahol csak értem, közben megállás nélkül mondogattam, hogy szeretem, és ne haragudjon rám. Ebben a pár percben minden eltúlzott félelmem, és bánatom belezúdult a lelkembe, és én hagytam, képes voltam teljesen átadni magam az érzésnek. Szinte felszabadultam a fájdalomban. Vége. Elengedtem. Hetekig a fellegekben jártam ezután. Sőt képes lettem sokkal jobban odafigyelni a babám rezdüléseire, hiszen már nem kellett a saját nyomoromban tobzódnom. Ő is boldog volt, imádott enni. A hasfájás úgy hiszem, hogy a 3 hónapos korából fakadóan enyhülni kezdett, már csak ez estéinket keserítette meg. Az eddigiekhez képest ez is csodálatos volt.   

Csecsemő szoptatása

Továbbra is fejtem naponta 8 alkalommal. Ez semmilyen problémát nem okozott egy darabig, szívesen tettem. Nyilván nem ment túl sokáig, nagyjából még 3-4 hónappal tudtam meghosszabbítani fejéssel az anyatejes táplálást. Végsősoron büszke voltam magamra így is.

A szoptatás élményét nem lehet pótolni, de igyekeztem mindent megadni a babámnak. Állandó testkontaktusban voltunk, hordoztam, imádtam, hatalmasakat nevettünk, és mindig együtt voltunk. Csodálatos volt a szoptatás utáni időszak. Ő is kinyílt, és én is. Egymásra találtunk. Felejthetetlen közös pillanatokat éltünk meg végre! Egyszerűen csak nem borított be a szoptatás sikertelensége, és a bűntudat miatt érzett hideg köd, és elkezdtem felfedezni, és élvezni az anyaság minden örömét.

Egy pillanatig sem a szoptatás ellen beszélek, a végsőkig akartam én is, hiszen ez a legjobb a babának. De! Ha újrakezdhetném, már másképp csinálnám, és nem “halnék bele”. Minden apró ráncocskát, minden mosolyt, minden érintést teljes egészében megélnék, és nem pocsékolnám el ezt az időszakot a saját alkalmatlanságom miatt érzett eltorzult tudatállapotom oltárán! Soha nem kaphatom már vissza a gyermekem első hónapjait, és ezt örökké bánni fogom.