Kellenek a gyerekeknek a korlátok, szabályok – de nem mindegy, milyenek!

2016. április 10.
Szerző:  Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatója
Kellenek a gyerekeknek a korlátok, szabályok – de nem mindegy, milyenek!
„A mai szülők kis zsarnokokat nevelnek, mert félnek nemet mondani a gyerekeiknek” – a mai kisgyerekes szülők generációjának egyik leggyakoribb kritikája. Fűtől-fától megkapjuk, hogy így kell a gyereknek a korlát, különben a fejünkre nő, meg úgy kell a gyereknek a korlát, hogy ne legyen szorongó ...stb.

Azzal kapcsolatban sajnos már kevés működő tanácsot kapunk, hogy hogyan is állítsuk fel azokat a bizonyos korlátokat. Arról is kevesen beszélnek, miért is állunk hadilábon a határok betartatásával. Pedig az ok fontos: sokunknak úgy szabtak határokat, hogy az fájt. Sokunkat úgy állítottak le, ha valami nem elfogadhatót tettünk, hogy megszégyenítettek, megbüntettek, megütöttek, elszigeteltek, kifiguráztak, vagy semmibe vettek minket. Sokan élénken emlékszünk a haragra, kétségbeesésre, tehetetlenségre, amit ilyenkor átéltünk, és a dühre, amit a szüleink, nevelőink iránt éreztünk ilyenkor, és ami sokszor hosszútávon mérgezte meg velük a kapcsolatunkat.

gyerekneveles

Persze a szüleink szerettek minket, és a legjobbat tették, amire a rendelkezésükre álló információk és lehetőségek birtokában képesek voltak. Ám ettől mindez még nagyon fájdalmas lehetett, és mert mi is mélyen szeretjük a gyerekeinket, szeretnénk másképp csinálni, ahogy valószínűleg ők is igyekeztek kijavítani szüleik hibáit.

Ennek az elkötelezett szeretetnek a fényében könnyű megérteni, sok szülő miért nem követi a jó szándékú és megalapozott tanácsot: szabjon határokat, attól fogja magát a gyereke biztonságban érezni.

*

A határok szabásának az a módja, amit általánosan ismerünk – fenyegetés, szidás, jutalmazással való manipuláció vagy büntetés – mind olyan eszközök, amik ellenében mennek a gyerekeink iránt érzett mély szeretetünknek, és rongálják velük a kapcsolatunkat. A türelemmel elmagyarázott érvelés alternatívája pedig sokszor egyszerűen nem működik. Amíg nem találunk más, működő módot, addig – ha akár ezekkel az eszközökkel meg is szabjuk a kellő határokat, - nem leszünk kibékülve magunkkal.

Pedig a határok megszabása tényleg fontos szülői feladatunk, és nagy ajándékot adunk vele a gyerekeinknek: a megkönnyebbült lélek és a józan ész ajándékát. Csak épp nem úgy, és nem azért, ahogy azt a legtöbb forrásból halljuk. A határszabással kapcsolatos legtöbb eszmefuttatás ahhoz hasonlítható, amikor egy matematika példa megoldásánál rossz lépések sorozata után véletlenül még is jó eredményre jutunk. Mert az valóban igaz, hogy ha határokat szabunk a gyerekeink kibillent, bántó viselkedésének - mint amikor a testvérek egymásnak esnek, vagy egy gyerek megharap valakit, - akkor valami nagyon jó dolog történhet. Ahogy akkor is, amikor nem valami bántó viselkedést állítunk meg, hanem ésszerű elvárások elé állítjuk a gyerekeinket: pl. este tízkor nemet mondunk a „csak még egy” mesére, vagy holnapra eltesszük a tábla csoki második felét.

Amit ezekben a helyzetekben kevéssé értünk, hogy nem önmagában a határ megszabása az, amitől a gyerek majd biztonságban érzi magát. Egy gyerek, akit mindig megbüntetnek, ha valami „rosszat” csinál, nem fogja magát biztonságban érezni. A biztonságérzethez kellenek a kiszámítható keretek, de ezen túl biztonságérzetünk abból is fakad, hogy tudjuk: van olyan ember az életünkben, aki feltétel nélkül szeret és elfogad minket, és akkor sem fordul el tőlünk, ha mi épp a legrosszabb formánkat hozzuk. A biztonságérzetünk abból fakad, hogy számíthatunk valakire, hogy megállít minket, ha hülyén viselkedünk, és nem engedi, hogy olyat tegyünk, amit később megbánunk. A gyerekeknek nem egyszerűen határokra, hanem szeretettel megszabott határokra van szükségük, amikor mindezt megtapasztalhatják.

De ami az után jön, hogy felállítunk egy értelmes korlátot, talán még fontosabb a gyerekek biztonságérzetének kialakulásához. Ez pedig a sírás, a dühöngés, a hiszti, a kiborulás. Mindaz, ami miatt nehéz határt szabnunk, mert úgy érezzük tőle, valamit rosszul csináltunk, valamit nagyon elrontottunk, vagy megrendülünk, hogy a gyerekünk szenved miattunk.

Azért érezzük magunkat rosszul, mert van egy fontos, kevéssé ismert tény az emberi érzelmek működéséről, amit nem tudunk, és amiről kevesen beszélnek. Amíg úgy tudjuk, hogy valami rossz történik egy gyerekkel, amikor sír, vagy hisztizik, addig nehéz lesz határt szabjunk, mert úgy érezhetjük, valamiképp cserben hagyjuk őt. Vagy épp nagy szigorral szabunk határt, hogy a gyerekbe „belefagyjon a sírás”.

 

gyerek_fegyelmezes

De itt a nagy hír: a sírás és a hiszti olyan velünk született gyógyító folyamatok, amik által a szervezetünk megszabadul a feszültségtől. Mára mindezt kutatások is alátámasztják, kimutatták például, hogy sírás után alacsonyabb a szervezetben a stressz hormonok szintje, és magasabb azoké a hormonoké, amik a jó közérzettel vannak összefüggésben.

Gyerekeink mindezt bármi kutatási eredmény nélkül, velük születetten tudják – ahogy mi is tudtuk, míg szüleink a legjobb szándékkal le nem neveltek minket arról, hogy ilyen módon azonnal könnyítsünk a lelkünkön, és túljussunk a nehéz tapasztalatokon. Próbálnak is vele élni lépten-nyomon, ha szükségük van rá: belekötnek a szívószál színébe, állítják, hogy a testvérüknek több szál spagetti került a tányérjára, vagy megharapják a játszópajtásuk. Mindezek jelzések, amiknek egy az üzenete: „Segíts! Nem érzem már jól magam! Állíts le, hogy elkeseredhessek, és egy jó nagyot sírhassak, hogy utána friss szemmel lássam a világot!”

Ha ilyenkor nem szabunk határt az irracionális, túlzó, bántó viselkedésnek, magukra hagyjuk őket az őket nyomasztó nehézségekkel. Ilyenkor általában „emelik a tétet”. Ha eddig csak piszkálódtak, most már igazán csúnyán fognak beszélni, ha eddig csak azt kérték, főzzünk tejbegrízt este tízkor, és mi ezt megtettük, akkor utána már almás pitét követelnek. Keresik, hogy mire mondunk végre nemet, megteremtve ezzel a lehetőségét annak, hogy kiborulhassanak, széteshessenek, kiadhassák magukból a rossz érzéseket, és utána immár ezek nélkül rakják magukat újra össze.

Ha mi ilyenkor mellettük tudunk maradni, és szelíden, de határozottan képviselni tudjuk, hogy „NEM”, akkor a gyerekünk valóban igazán biztonságban érzi majd magát velünk és a világban. Nincs szükség sem „megbeszélésre”, sem szigorra, hiszen nem célunk megállítani az érzelmek áradatát. Arra van szükségük ilyenkor, hogy értsük: erős érzelmeik, dühös szavaik, az egész nagy káosz – nem az ellenségünk, inkább a szövetségesünk. A vihar elvégzi azt a munkát, amit mi általában erőnkön felüli energia befektetéssel – folyamatos meggyőzéssel, rábeszéléssel, a kívánságok teljesítésével, vagy szigorkodással, büntetéssel – sem tudunk elérni. Kisöpri azokat a rossz érzéseket, amik miatt a gyerekeink eleve irracionálisan viselkedtek. A mi dolgunk pedig nem az, hogy megoldjuk a helyzetet – ami ha sikerül is, a béke rövid életű – hanem az, hogy meghallgassuk és megtartsuk őket akkor, amikor nekik a legnehezebb.

Ez olyan bizalmat és mély kötődést alakít ki kettőnk között, amihez foghatót semmi sem.

Látogass el  kapcsolódó nevelés honlapjára, ahol még több érdekes bejegyzés vár rád.;)

Ajándék énidő tervező


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram