Mama, papa, miért nem kellünk nektek?

2021. július 05.
Szerző:  Szabó B.
Mama, papa, miért nem kellünk nektek?
Már évekkel ezelőtt eszembe jutott az, hogy a mi nagyszüleinkkel kihal majd az a „tipikus” nagymama generáció. Nem lesznek már olyan nagymamák, akik fejkendővel, házi rétessel, horgolt csipketerítőre tett, cukorszirupos szörppel várják az unokáikat. De nem lesznek olyan nagypapák sem, akik együtt morzsolják a kukoricát, vagy hasogatják a fát a fiúkkal, miközben a pipa ott lóg a szájuk sarkában.

Újra felmerült bennem ez a gondolat, amikor az egyik barátnőm történetét hallgattam. Szomorúan ecsetelte, hogy az anyukája örömmel segítene vigyázni a gyerekekre, de egészségügyileg egyszerűen képtelen rá, az anyósa és az apósa viszont szinte teljesen elutasítja ezt a feladatot. Lassan itt az augusztus, amikor az óvodában is eljön a két hét szünet, de neki fogalma sincs, hogyan oldja meg a gyerekfelügyeletet. A nagyobbnak, aki most kezdi az iskolát, egy hétre talált egy tábort, de mi lesz a kisebbel? Apuka külföldön, neki meg annyi szabadsága se maradt a vírushelyzet után, hogy nyaralni el tudjanak menni.

Elgondolkoztam azon, vajon miért utasítják el egyes nagyszülők ezt a szerepet? És persze óhatatlanul is eszembe jutott: én milyen nagymama leszek majd?

Már, ha leszek egyáltalán nagymama, mert azt ugye nem csak megélni kell. Ehhez nagyban szükség van a gyermekem szándékára is… Nehéz kérdés, mert az biztos, hogy anyává válni életem egyik legnagyobb tanulsága és élménye volt. Nagymamaként bizonyára felszabadulást jelent majd, hogy nem én viszem a nehéz terheket, nem én leszek az, aki minden egyes éjszaka felkel és megrögzötten ragaszkodik a napi rutinokhoz, hogy könnyebb legyen az élete. Sokan alighanem szintén idillien képzelik el ezeket az éveket, de vajon igazunk lesz? Számos nagyszülő, akinek manapság a jól megérdemelt nyugdíjas éveit kellene töltenie, még javában dolgozik. Észre kell vennünk, hogy ez a korosztály is elfárad, őket is nyomasztják a terhek és távolról sem biztos, hogy fizikálisan bírnak az unokákkal. Akkor sem, ha szeretnének.

De miért nem akar egy nagyszülő az unokájával lenni?

Ennek rengeteg oka lehet, próbáltam néhányat összeszedni az alapján, amit az ismerőseim meséltek, vagy amit én magam tapasztaltam. Az anyukámon például azt vettem észre, hogy bár imádja az unokáit és valóban úgy bánik velük, ahogy velünk soha, mégis nagyon fontos lett számára a szabadsága. Nagyon élvezi, hogy utazhat, hogy minden szabadsága alatt túrázik, felfedez, hogy kötetlenül éli a mindennapjait. Ennek nagyon örültem egészen addig, amíg nem lettem anyuka és nem szembesültem azzal, hogy ha ő elmegy a szünetek alatt, akkor bizony nekünk sincsen segítségünk.

Aztán rá kellett jönnöm, hogy sok szempontból önző ez a megközelítés, hiszen nem várhatom el, hogy azért itthon maradjon, mert van unokája – elvégre sosem kérte, hogy legyen és nem is miatta vállaltunk gyermeket, hanem azért, mert mi akartunk.

Azt gondolom, sok nagyszülő érez úgy – függetlenül attól, hogy dolgozik, vagy sem – hogy szeretne pihenni, örül a jól bevált és működőképes, nyugodt életének. Lehet, hogy ebbe belefér az unoka, de nem akkora mértékben, ahogy az a gyermekek szerint ideális lenne. És sajnos megeshet, hogy egyáltalán nem fér bele a nagyszülői szerep, ami fájó pont akkor is, ha maga a magyarázat egyébként érthető, és elfogadható. Hát még akkor, ha nem…

Észrevettem azt is, hogy sok nagyszülő manapság nem tud azonosulni ezzel a szereppel. Az egyik legjobb barátnőm mesélte, hogy már éppen be akarta jelenteni az apukájának, hogy néhány hónapon belül nagypapa lesz, amikor egy beszélgetés során pont ezt a témát pedzegették. Megkérdezték tőle, hogy „Na, nem leszel lassan nagypapa?” – mire ő dacosan rávágta, hogy tökéletesen érzi magát a bőrében és egyébként is, még bőven fiatal ahhoz. Mondanom sem kell, a barátnőm még jó néhány hétig visszatartotta az örömhír bejelentését, amit egyébként – a várttal szemben – nagyon jól fogadott a leendő nagypapa. De vissza kell kanyarodnunk oda, hogy a mai „nagyszülő korban levő” szülők gyakran nem érzik magukat érettnek a feladatra. Mindenhonnan az folyik, hogyan maradjunk fiatalok, hogyan legyünk függetlenek, őrizzük a szabadságunkat, az aktív életmódunkat. Ezekről sok minden eszébe jut a többségnek, csak az nem, hogy visszatérjen a szülő-üzemmódba, csak éppen nagyszülőként.

Susanne Pälmer képe a Pixabay -en.

Nagyszülőnek lenni azt jelenti, hogy már nem vagyunk fiatalok és ez kimondva, kimondatlanul rengeteg emberben feszültséget okoz.

Néhány évtizeddel ezelőtt természetes volt, hogy több generáció lakott együtt és élvezte annak minden előnyét, miközben elszenvedte az összes hátrányát. Az előnyök közé tartozott a megosztott gyermekfelügyelet, ami nem csak azért volt segítség, mert a szülők könnyebben vették a kezdeti akadályokat: a nagyszülők az első perctől kezdve összenőttek az unokával. Már számos kutatás megerősítette, hogy a kötődés nem alakul ki pusztán attól, hogy egy vérből valóak vagyunk, bizony kell hozzá a gondoskodás is, a folyamatos kontaktus. Ez sajnos hiányzik akkor, amikor a szülők több száz, vagy több ezer kilométerre laknak egymástól, esetleg valamilyen okból kifolyólag nagyon nehéz megoldani a rendszeres találkozókat.

Sok nagyszülő érezheti azt, hogy csak bébiszitternek kell, ha a szülők minden egyes alkalommal csupán azért látogatják meg őket, hogy lepasszolják néhány napra, hétre az unokákat.

Emellett óriási nehézség lehet az is, hogy a gyermekek sem tudnak úgy elköteleződni a nagyszülők irányába, ha csupán a nyári szünetben és karácsonykor találkoznak velük. Mindkét fél idegennek érzi a másikat, hiszen valóban nem is ismerik egymást.

Aztán ott vannak a nevelési különbségek: egy szülő sem szereti, ha beleszólnak az alapelveibe, főleg nem akkor, ha azok a valakik a nagyszülők. Elvégre, a többség mind azt a sok-sok hibát próbálja kijavítani, amit a saját nevelése során elrontottak a szülei… Ezek a konfliktusok olyan nézeteltérésekhez vezethetnek, amik gyakorlatilag ellehetetlenítik az örömteli nagyszülő-unoka kapcsolatot.

Bár a gyermekek sokszor jól alkalmazkodnak az új szabályokhoz, ha nagyon eltérőek a keretek, az komoly gondot okozhat számukra.

Gondoljuk el, hogyan érzi magát egy kütyüfüggő unoka falun, ahol internet is csak a könyvtárban van. Mire rákapna a vidéki életre, már menni kell haza, de az biztos, hogy tiltakozni fog a következő látogatás ellen. Ilyen esetekben gyakran csak a gyermekekre koncentrálunk, de belegondoltunk már abba, mit érezhet a nagyszülő? Óhatatlanul is elutasító, vagy éppen visszahúzódó lesz, hiszen nem értik meg egymást az unokával, azt érezheti, hogy megbukott nagyszülőként. Főleg akkor, ha ez megerősítést nyer a szülők részéről, akiktől szidást zsebel be, amiért az unoka mosatlanul eszi a málnát a kertben, vagy éppen fehér kenyeret ehetett vacsorára.

Nagy fájdalom, ha a nagyszülők nem vesznek részt az unoka életében, mert ők olyat adhatnak át a gyermekeinknek, ami egy életen át elkíséri őket. Azonban minden oldalt ismerve, kicsit talán könnyebb megfejteni a talányokat, megtalálni a válaszokat, amiben sokat segít az őszinte, nyílt és ítéletmentes kommunikáció.


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram