Mindig el kell utasítani a kéretlen tanácsokat?

2021. június 02.
Szerző:  Szabó Kitti
Mindig el kell utasítani a kéretlen tanácsokat?
Nemrégiben felfigyeltem egy cikkre, ami hosszan taglalta, hogy mihez van “joga” egy kismamának, és kissé fellengzősen kijelentette, hogy bármihez, hiszen a szülés, és a terhesség csak a babáról, és az édesanyáról szól, így nem kell senki mással törődni. Szóval lehet hazafáradni mindenkinek, mert a szülés, és a terhesség nem egy buli, nem egy közösségi esemény, senkinek nincs joga beleszólni a dolgokba.

Szerintetek mennyire igaz ez? 

Mikor elzavartam mindenkit

Az első terhességemnél elborult elmével, az óvó-védő funkció maxra tekerésével, és a “nekem nem kell segítség” hangoztatásával abszolút nem jártam jól. Esetemben nem arról volt szó, hogy bármi problémám lett volna a családtagjaimmal, vagy a barátokkal. Mindenkire tudtam volna számítani, csak szimplán be voltam kattanva. Azt gondoltam, hogy mindent nekem kézben kell tartani. Mérgezett egér módjára szaladgáltam a munkahelyem, és a vizsgálatok között, majd ki-be a bababoltokba, szigorúan odafigyelve a kalóriákra, közben állhatatosan fertőtlenítve minden kilincset (nem, akkoriban nem volt még Covid). A szeretteim abszolút jószándékúan próbáltak tanácsokat adni, de én konkrétan mindenkinek megmondtam a tutit: “Tessék, kimászni a testemből. Mindenkinek. Én tudom mi nekünk a legjobb.” Nem csinálhatott, és nem vásárolhatott senki semmit a megkérdezésem nélkül. Elképesztően magabiztosnak, és tudatosnak gondoltam magam. A szülési tervem ugyanolyan kidolgozott volt, mint a gyerekszoba dekoráció. Sok szempontból ma is egyetértek az akkori önmagammal, de most már sokat tanultam, és van bennem némi alázat mások tapasztalataival kapcsolatban. Mára már meg tudom szűrni, hogy kinek a véleményére vagyok kíváncsi, és kit kell messzire elkerülnöm. 

Azt is megtanultam, hogy van az a pont, amikor segítséget KELL kérnem, és visszaédesgetni, azokat az embereket, akiket vérig sértettem, mert bármennyire kellemetlen beismerni, nekem teljesen egyedül nem ment ez a “gyerek-dolog”. 

 

Mikor minden összedőlt

Hirtelen sikerült a második gyermekemmel teherbe esni. Még nem volt egy éves a nagy, mikor pozitívat teszteltem. Szabályosan sokkot kaptam. Most mi lesz? Kicsit elvesztettem a fonalat az életemmel kapcsolatban. A tudatosságom maradékát próbáltam összekaparni, hogy valahogy átfordítsam magamban a sokkot boldog várakozássá. Nem mondom, hogy túl fényesen sikerült. Újra elő kellett vennem a “kifelé a méhemből” hozzáállást is. Nem voltam kíváncsi az ismerősök megjegyzéseire, és sopánkodására.

"Nem fogod bírni." "Kicsi és Pici? Meg fogsz bolondulni. Mindenképpen add bölcsibe a nagyot"” "Így terveztétek, vagy csak besikerült?" "Nem félsz, hogy kirúgnak a munkahelyedről?" "Addig könnyű, amíg bent van a kicsi." "Ez is fiú? Na majd a harmadik…" "Úristen mekkora a hasad, tornázhatsz majd egy csomót szülés után." 

El nem tudom mondani mennyire zavartak ezek a kéretlen megjegyzések. Nagyon bosszantott, hogy miért érzi mindenki feljogosítva magát arra, hogy feltétlenül megnyilvánuljon, mikor rám néz. Próbáltam kizárólag olyan emberekre figyelni, akik a megoldásokat próbálták velem keresni. Egy barátnőm maradt csupán, a többiek lemorzsolódtak már az előző babánál. Maradt még az édesanyám, a nővérem, és természetesen a párom. Velük dolgoztam ki a vészterveket, átgondoltuk mit és hogyan lenne a legjobb csinálni, átalakítani, meg egyáltalán új ritmust kialakítani. Most nem zavartam el senkit, és ők hősiesen jártak hozzám, vigyáztak a nagyra, hozták az ebédet. Egy ponton ezzel is nehéz volt szembesülni. Mintha alkalmatlan lennék az anyaságra. Ezért pár hónapon belül erőt vettem magamon, és igyekeztem azon lenni, hogy nagyjából csak én és a férjem oldjuk meg a feladatokat, és családtagok inkább csak a jót, és a szórakoztatót kapják a kicsikből.

A csodás harmadik

Nagyon későn érkezett, majdnem tíz év eltelt a fiúk után, mikor újra terhes lettem. Sok várakozás, vizsgálat, és reménykedés után megfogant - nagy meglepetésünkre -  természetes úton a kislányom. Ez a terhesség teljesen más volt. Már nem volt “idegen” az érzés, már nem volt kapkodós, csak örömteli. Azt nem tudom, hogy a boldogságom fedett-e el dolgokat, vagy csak megsüketültem a világra, de tényleg nem emlékszem rosszalló megjegyzésekre. Tuti cukormázba mártottam az agyam. Az is megfordult a fejemben, hogy 3. babával már senkit nem érdekel mit és hogyan csinálok? Ja, de mégis volt valami. Egy epés megjegyzést mégiscsak elő tudok húzni a kalapból, ami egy ismerős szájából szaladt ki a CSOK-kal, és más egyéb kedvezmény kihasználásával kapcsolatban.

Akárhogy is volt, iszonyúan boldog időszak volt. Nem idegeskedtem, nem féltem, és elfogadtam a segítséget, de azért képes voltam véleményt is formálni. Miért nem tudtam ezt elsőre megcsinálni? :)

Összességében teljesen jogos, hogy a terhesség és a szülés legyen csak a szűk családé, mert másnak nincs köze hozzá. Sőt, nagyjából az én döntésem legyen minden, mert én adok életet, és nem mindegy hogyan. Én leszek az, aki a legtöbb időt a kicsivel tölti, én fogom tudni, hogy nekünk mi a legjobb. Ezek ellenére olyan jó, ha gondolnak ránk mások, ha próbálnak segíteni, ha valaki bekopog egy tányér meleg levessel, vagy rámosolyog a babámra. Talán azt a pár kéretlen tanácsot képes vagyok lenyelni, vagy kikérni magamnak, ami statisztikailag kijár nekem. Cserébe pedig minden jót is magunkra engedek, mert szerintem abból van több. ;)

 

De azért nézzük meg a másik oldalt: Miért ontják a saját meglátásaikat mások?

Szerintem - és tényleg csak szerintem - azért mondja el a zöldséges, a postás, a kőműves, hogy mi a jó az én gyerekemnek, mert kapcsolódást keres. 

Nem a felböfögött odaszólásokra gondolok, hanem normális hangvételű oda-vissza kommunikációra. Ő is kicsit feleleveníti a saját élményeit, én meg kicsit lophatok belőle, vagy elindít bennem valamit, ami talán még segíthet is más perspektívából látni a dolgokat. Persze, ez a felfogás nekem sem ment az elsőre. Nem láttam ki a helyzetből. Negatív gondolatokkal voltam tele a szülés után, és tehetetlennek éreztem magam. A kéretlen megjegyzésektől pedig rögtön sírógörcsöt kaptam. Szóval sokat kellett változnom nekem is, hogy elfogadóbb legyek magammal, és a másokkal szemben.

A másik dolog szerintem az, hogy mindenki rajtam keresztül ventillálta ki azt, amit ő átélt. Valami neki is van, amitől szabadulna, amit másképp csinálna, ami neki nehéz volt, és erről beszélni akar. Vagy engem próbál figyelmeztetni, hogy ő abba a valamibe majdnem beleroppant, vagy éppen szerinte valami mást ő isten jól csinált, és ajánlja nekem is. 

A jövő alakítását tényleg sokan a magukénak érzik. Néhányan pedig azt gondolják, hogy szinte kötelességük segíteni, netán helyretenni a kismamákat, anyukákat. Joggal vannak betojva tőlünk, hiszen a mi kezünkben van a jövő generációjának minden apró tagja, akikkel hamarosan számolnia kell a zöldségesnek, a postásnak, a kőművesnek, és a többi anyának is... Mi pedig nyilván sokszor elkeserítjük őket, mert máshogy nevelünk gyereket, máshogy gondolkozunk, mint ők. Mióta világ a világ ez így volt, és így is lesz. ;)


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram