Ezt most nem úszhatja meg senki - a halálról beszélgettünk a kislányommal

2021. máj. 05.
Szerző:  Szabó B.
Ezt most nem úszhatja meg senki - a halálról beszélgettünk a kislányommal
Szerencsések lehetünk, hogy eddig nem kellett a halálról beszélgetnünk a kislányommal. Érintettük már a témát, hiszen sajnos ő nem ismerhette egyik dédijét sem. Korábban mondtam neki, hogy ők már nem élnek, csak gondolhatunk rájuk, mesélhetünk róluk, a képeiket nézegethetjük. Azonban ezekben a vészterhes időkben mi sem tudtuk megúszni a halált.

Van nálunk egy nagyon jó kis turkáló. Szeretünk oda járni, mert kedveljük az újrahasznosított dolgokat, és az áru valóban jó minőségű, egyedi. De nem csak a ruhák miatt mentünk, hanem mert Marika néni volt az eladó. Marika néni az, akit mindenki imád. Aki rád köszön az utcán, ha nem figyelsz. Aki mesét mond a gyerekednek, hogy legyen időd megpróbálni azt a csinos blúzt. Aki – miután hetekig nem jutottatok el a boltba – előhúz a széke mögül egy jégvarázsos párnát, mert emlékszik, hogy az a lányod kedvence. Aki megkérdezi, hogy adhat-e a gyerekednek cukrot. Aki nem csak megengedi, hogy bevidd a kutyádat, külön követeli, hogy vehessen neki jutalomfalatot.

Ilyen volt Marika néni.

Egyik este láttam a közösségi médiában, hogy gyermekei búcsúznak tőle. Azóta sem tudom, mi történt, csak sejtéseim lehetnek, hogy ő is a vírus áldozata lett. Felénk lakott, még láttuk is a mentőautót, szirénázva ment, majd ugyanerre jött vissza – lassan. Sok egészségügyben dolgozó ismerősünk van, tudjuk, hogy ez mit jelent: a halál beálltát állapították meg, már nem tudtak segíteni. Tehát Marika néni otthon halt meg, szerettei körében.

Amikor a turkáló felé sétáltunk, mindig megkérdezte a kislányom:

– Anya, bemegyünk?

– Most nem lehet drágám, tudod, ez is zárva van – hangzott tőlem a válasz, amit szerintem minden anya elmondott vagy ezerszer az elmúlt hónapokban.

De most újra nyitott a turkáló és ezt hirdette a kihelyezett tábla is. Először nem tudtam elmondani, hogy mi történt, pedig még rá is kérdezett, amikor bementünk:

– Anya, hol van a Marika néni? – súgta a fülembe.

– Nem tudom kicsim, lehet, hogy nyugdíjba ment?

Jaj. Hát komolyan nem jutott jobb eszembe? Meg egyébként is, minek titkolózom? A gyerekek úgyis mindig mindent sokkal jobban értenek és kezelnek, mint mi, felnőttek. Szomorú alkalom, de jó alkalom arra, hogy végre beszéljünk a halálról, a veszteségről. Egy közeli, szeretett ismerős, de nem családtag, nem rokon. Erőt vettem magamon, és néhány nap múlva elmondtam a lányomnak, mi történt. Amennyire korából adódóan elvárható, megértette és jól fogadta.

Photo by Christian Bowen on Unsplash

Úgy teszünk, mintha sosem halnánk meg

Manapság tabusítjuk a halált. Szeretjük úgy kezelni, mintha nem is lenne, mintha olyan dolog lenne, ami természetellenes, amitől óvni kell a gyermekünket. Pedig ez nem igaz. Aki megszületik, az meg is hal, ez az élet rendje, a természet normális körforgása. Nincs kivétel.

quote width="auto" align="none" border="#b94783" color="#444" title=" "]Nem azzal segítjük a gyerekeinket, ha olyasmitől óvjuk őket, amitől lehetetlen, ráadásul, ahogy mindig, ebben is másolják a példánkat. [/quote]

Mi ez a titok a halál körül? Félni, szorongani kell tőle? Vagy ez egy szomorú dolog, amit egyébként mindenki elfogad, amivel mindenki együtt él? Nem mindegy, mit mutatunk, saját példánkkal megnyugtatjuk, vagy éppen ellenkezőleg, elbizonytalanítjuk a gyermekeinket. A veszteségérzet természetes, a fájdalom is, de ha nem adunk a koruknak megfelelő magyarázatokat, akkor abból fognak építkezni, amit hallanak – a barátoktól, a médiából.

Én azt mondtam a kislányomnak, hogy bár Marika néni elment, bármikor gondolhatunk rá, üzenhetünk neki, nem kell elfelejtetnünk. Sajnos látni, találkozni itt már nem tudunk vele, de a szívünkben megmaradhat, emlékezhetünk rá. Szerencsére eszembe jutott Patrice Karst csodálatos példája: elmondtam a kislányomnak, hogy a szeretet olyan, mint egy láthatatlan fonal. Nem számít, hol vagyunk, melyik országban, a Földön, vagy éppen az angyaloknál, ez a fonál, a szeretet, örökre összeköt majd minket.

– Anya, te is meg fogsz egyszer halni?

– Igen kicsim, egyszer én is meg fogok halni. De csak akkor, ha már leéltem az életemet, és az még nagyon sokára lesz.

– Én akkor nagyon fogok sírni, Anya.

– Megértem, én is nagyon-nagyon sírnék, ha nem látnálak felnőni.

– De örökre megmarad a fonál?

– Igen, drágám, ez biztos. A mi fonalunkat semmi sem szakíthatja el.


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram