Négy gyerekkel autó nélkül – hibbant vagyok, vagy csak kényelmes?

2019. április 10.
Szerző:  Egyed Zsuzsi
Négy gyerekkel autó nélkül – hibbant vagyok, vagy csak kényelmes?
Mindig meglep az emberek értetlenkedése az autómentes életvitelünk miatt. Nem kényszer és nem korlátoz: sőt, élvezem!

 - Félóránként innom kell egy felest, hogy bírjam idegekkel a négy gyereket. Ezért nincs autónk – magyaráztam a döbbent szomszédasszonynak, és viszolygó ábrázata láttán abban a pillanatban leesett, hogy nem egy pályán játszunk, ami a humorérzéket illeti. Így azóta gyanakodva les a függöny mögül, mikor hordánkkal útnak indulunk - gyalog, esetleg biciklivel.

Ez van. Végül is nem ő az egyetlen, aki komplett idiótának néz bennünket, amiért nincs autónk.

 

 

- Nincs? Mi az, hogy nincs? De várj, úgy érted, hogy EGYÁLTALÁN nincs?

- Igen, pontosan úgy. Nem szervizben van, nem lopták el, és kölcsön sem adtam. Nincs.

- De hát azt úgy nem lehet!

- Nem hát. Itt ülök a lakásban nyolc éve, néha visznek el szülni mentővel. Felhoznál egy friss napilapot?

Az autónyaggatási mizéria az első terhességem idején kezdődött. A szokásos fiúvagylány/terveztétek?/megfoghatom a hasad-kör után közvetlenül jött a kaján szusszantás, hogy „na, akkor most már tényleg KELL vennetek egy kocsit”.

Nem vettünk. Miért tettük volna? Megyeszékhelyen élünk, ahol bár a helyi tömegközlekedés a harminc évvel ezelőtti városszerkezetre van optimalizálva, a legtöbb helyre el lehet jutni busz+több-kevesebb gyaloglás kombóval. Bevásárlás? Nos, tényleg bosszantó, mikor a zebrán kigurul két kiló narancs a degeszre tömött babakocsi aljából, de az, hogy autó nélkül kell hazaszállítani a vásárolt holmit, jelentős racionalizálásra tanított meg minket. A gyerekeket pedig arra, hogy felelősen vállaljanak szerepet a Nagy Családi Cipekedésben. A könnyebb holmikat hátizsákban ők hozzák. (Vagyis hozták – mióta az egyik hiper már nálunk is szállít házhoz, a nagybevásárlásaink ebben a formában megszűntek).

Ha már a gyerekekről van szó: a sopánkodók, ájuldozók, hitetlenkedők többnyire őket emelik ki: szegény gyerekek, milyen nehéz lehet így nekik. Én pedig úgy vagyok vele, hogy akkor sajnálnám őket, ha reggel a garázsban beülnének a kocsiba, és az óvoda/iskola kapujáig fuvaroznám őket, hogy délután ugyanezt eljátsszuk fordítva. És itt nemcsak a mozgásról van szó. Imádom, hogy kicsiként is remekül eltájékozódnak a városban, tudják, melyik busszal hová jutunk el, egyáltalán: rengeteg praktikus képességük fejlődött ki.

Háromnaposan haza a kórházból

 

 A helyzetet színesíti, hogy mi a legkevésbé sem vagyunk az az otthonülő népség. Hobbink az utazás, nyaralás, kirándulás, bandázás.

 

 - De gyerekkel – pláne néggyel – ezt már TÉNYLEG nem lehet megoldani!

- Persze, hogy nem. Lepasszoljuk őket, míg mi a tengerparton/Tiszánál/Dunakanyarban henyélünk. Oké, viccelek. Hallottál már a 90 százalékos kedvezményről?

Valójában ez utóbbi – miszerint minimum három gyerekkel utazva vasúton a szülők csak a jegy árának 10 százalékát fizetik – nem oka, csupán egy kellemes mellékhatása annak, hogy a nyaralásainkat többnyire vonattal oldjuk meg. Persze, van kivétel – ez a távolsági busz, vagy nagyobb távolságoknál a repülőgép.

Mielőtt még az a vád ér, hogy nem tudom, mi a jó, sietek leszögezni: próbáltuk már az autós nyaralást, voltunk kölcsönautóval a Dunántúlon, sőt, Csehországban is. Mégis szívesebben ülünk fel a vonatra, ahol senkinek nem kell vezetnie, nincs autósülésben ordító gyerek, lehet szoptatni, és ami a legfontosabb, járkálni is. Igen, az indulás időpontját nem mi döntjük el, és van, hogy bosszantó az átszálláskor elvesztegetettnek tűnő idő, de összességében számunkra jobb és kényelmesebb így.

- De a vonat koszos, büdös, ki tudja, milyen emberek utaznak vele… fel nem ültetném a gyerekemet.

- Fájdalom, de nem én vagyok az angol királynő, és a gyerekeim sem Borsószem hercegkisasszonyok. Ennélfogva remekül elpöfögünk a Mávval, legyen az első osztályú IC vagy az ohat-pusztakócsi Bzmot.

Ahogy a bevásárlásnál, itt is előtérbe kerül a racionalizálás. Kiskád? Habtapi? Tízféle zenélő játék? Vaskos mesekönyvek? Ugyan már. Legalább ennyire felesleges a rengeteg pótruha, amelyekre én is elcsábultam azon a bizonyos néhány autós kiruccanáson. A mongol sztyeppéken és argentin pampákon nemigen fordulunk meg (teszem hozzá, sajnos), így nincs pótolhatatlan kellék, ha valami mégis hiányozna. A gyerekeknek egy-két vékony mesekönyv, rajzfüzet, ceruzák. Mielőtt bárki bejelentkezne a feltételezett jurtánkba az ősi életformát tanulmányozandó: főleg hosszabb utakon előkerül a rajzfilmekkel csőre töltött táblagép is.

- Rendben, egy óvodást már le lehet kötni. De egy pici babával hogyan szállsz fel a vonatra?!

Mivel mindegyik gyerekemet születésüktől kezdve hordoztam, pici korukban babakocsit soha nem vittünk. Csecsemővel utazni a legkönnyebb: viszonylag sokat alszik, ha kellett, felálltam vele, úgy altattam a kendőben. Mikor elbizonytalanodom egy hosszabb út előtt, különösen, ha egyedül viszem a gyereket, mindig felteszem magamnak a kérdést: mi a legrosszabb, ami történhet? Arra jutok ilyenkor: azon túl, hogy tuti nem most fogom elolvasni a Doktor Faustust, semmi olyan, amit ne tudnék megoldani – még ha némi kényelmetlenség árán is.

- Szegény utasok, képzelem, milyen ricsajt csap a négy gyerek! Nem csoda, ha csökken az utasforgalom.

A két szelíd lányom után két fiam született, akik – főleg az idősebb versenyző – nem a szende mosollyal való mesekönyvnézegetésről híresek. Ugyanakkor én kínosan ügyelek arra, hogy ne, vagy csak minimális mértékben zavarjunk másokat, továbbá mivel szokott közeg nekik a vasút, egész kezelhetőek szoktak lenni. Van, hogy szándékosan az átszállós verziót választjuk, mert megszakítja a monoton egy helyben ücsörgést.

- Majd megtudnád, ha…

..zsákfaluban élnél, fővárosban élnél, kies hegyi településen élnél.

Gőzöm sincs, milyen ott élni. Lehet, sőt biztos, hogy vennénk autót, ha mondjuk olyan faluban laknánk, ahonnan napi két busz megy a városba.

- Azért mennyivel kényelmesebb lenne, ha csak bedobnád a kölyköket a kocsiba, és fürgén haladnál A-ból B-be, nem alkalmazkodva másokhoz!

Igen, pont ettől félek, amikor elgondolkodunk egy autó beszerzésén. Hogy túlságosan elkényelmesednénk. Egy kis eső, egy hiányzó kiló liszt, egy nyafogó gyerek, és már pattannánk is az autóba.

- Nohát, szóval nem zárjátok ki teljesen, hogy egyszer mégis beadjátok a derekatokat?

Egyáltalán nem. Mihelyst úgy érezzük, hogy az életminőségünk rovására megy a hiánya, veszünk egyet. Ezt mondjuk már nyolc éve. Egyelőre olyan helyzetekben tűnik fel a hiány, mint például:

- amikor sátorozni szeretnénk: a kempingezős cuccot (hiába az is minimál, de azért sátor, matrac, hálózsák kell) vonattal szállítani nagyon nehézkes. Bicajjal egyszerűbb, hiszen van teherutánfutónk hozzá, ám kerékpárutakhoz vagyunk kötve, és ezek nem feltétlenül a kívánt úticélunkhoz vezetnek

 - a vasúthálózat bénaságai: amikor egész Szlovákiát végig kell vonatozni nagy kanyarral, hogy kedvenc városunkba, Selmecbányára eljuthassunk

- amikor nagyon összesűrűsödik a nap, és sok helyre kell gyorsan eljutnunk egymás után.

Bár ha így belegondolok, ezeket a helyzeteket eddig is mindig megoldottuk. Ráadásul mostanra a sok gyerekhez már lassan kisbusz kell - és még több pálinka. Tehát marad még egy darabig a MÁV. Csak az a kár, hogy belföldön már nincs büfékocsi... 

Ajándék énidő tervező


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram