Hogy köszöntöd apák napján azt, akit kislányként veszítettél el?

2020. június 22.
Szerző:  Reni
Hogy köszöntöd apák napján azt, akit kislányként veszítettél el?
Anyák napján a felnőttek is köszöntik édesanyáikat, épp így van ez apák napján is. Sokan vagyunk azonban, akik ezt már nem tudják megtenni. Épp pár hete kérdezték meg a gyerekeim, hogy nekik miért nincs nagypapájuk – az én oldalamról. Elmondtam, hogy azért, mert meghalt, még mielőtt ők megszülettek.

Eddig sikeresen elkerültem a további kérdéseket, szeretnék még várni a teljes történettel, mert szomorú, mert nem értenék meg. Édesapám öngyilkos lett, egy hónappal a hetedik születésnapom előtt. Hosszú éveken át haragudtam rá, hogy ilyen kegyetlen és visszafordíthatatlan módon hagyott el. Sőt, még szégyelltem is, és az önbecsülésemre is igencsak rányomta a bélyegét. Sokáig azt éreztem, annyit se értem, hogy apám megpróbálja megoldani az életében fellépő nehézségeket, helyette – helyettem – inkább a halált választotta. Nem adott esélyt arra, hogy az ő karját átfogva lépjek be a házasságkötő terembe, hogy megismerhessék az unokái. A mobiltelefonomban sosem szerepelt senki „Apa”-ként, és nem is fog. Nem volt előttem férfi-minta, no meg persze lett egy kisebbfajta apakomplexusom is.  A távozásából és a hiányából fakadó fájdalom nagy részét az évek alatt sikerült a helyére tennem. Sokat olvastam és tanultam az öngyilkosság pszichológiájáról, és megértettem, amikor a nyaka köré tekerte a kötelet, nem voltam a fejében… valahol teljes máshol járt. Akkor, ott nem engem hagyott cserben, hanem saját magát. Rettentően sajnálom, hogy senki sem volt a környezetében – még anyám se – aki látta volna ennek az előjeleit. Senki sem segített neki.

Forrás: Unsplash

 

Felnőttként próbálom nem elfelejteni az apukámat.

Pár képem van csupán róla, és egy nagyon rövid kis házi videó, ami segít emlékezni a gesztusaira, a hangjára, Rá. Szeretném majd elmesélni később a gyerekeimnek, hogy milyen ember volt, nem büntetem a feledéssel, akarom, hogy ha csak kis mértékben, de tovább éljen bennem, bennük, a család kollektív tudatában.   

Kétgyermekes, válófélben lévő anyaként a június harmadik vasárnapja arról szólt, hogy apának készítettünk meglepetést – hiszen a különválással nem szűnünk meg egymás szülő-társai lenni. A lányom, aki már nyolcéves megkérdezte, hogy én is rajzolok-e apukámnak:

- Tudod kincsem, hogy az én apukám már nem él.

- De szereted anya?

- Igen, szeretem.

- Akkor miért nem csinálsz neki meglepetést?

- Azért kicsim, mert nem tudom neki odaadni.

- Szerintem azért még rajzolhatnál neki valamit.

- Ezt bízd rám kincsem, de most menj, folytasd apa ajándékát.

Amikor kiment a szobából, nehéz volt megállnom, hogy ne kezdjek el zokogni. Édesapám 27 éve halt meg, de nem múlik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe. Egyetlen egy se! Hiányzik, nagyon hiányzik.

Akkor ott a kanapén ülve, gondolatban újra hétéves voltam, és egy csodaszép rajzot készítettem apák napjára, amire ráírtam, „Nekem van a világ legjobb apukája”.


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram