Baromi nehéz mindennap helytállni, de mindent megér anyának lenni

2017. augusztus 25.
Szerző:  Szabó Kitti
Baromi nehéz mindennap helytállni, de mindent megér anyának lenni
Fotó: Pinterest
Nem tudom Ti, hogy vagytok vele, de én néha borzalmasan belefáradok az anyaságba, vagy inkább önmagamba… Melankolikus boldogság az enyém. Alkati sajátosság, ez van. Azt hittem egy újszülöttel nehéz az élet, aztán azt, hogy egy csecsemővel sem könnyű, most azt érzem, hogy kisgyerekkel dolgozó anyának lenni meg már egyenesen több a soknál. Mindegy milyen, mégis most vagyok egész.

Nekem egyébként sem való a nagy fordulatszám, én elketyegek a magam tempójában. Illetve csak ketyegnék, ha hagynának…

Semmi bajom, csak ne lenne ez a nyomasztó fáradtság állandóan a sarkamban. A sajátgyártású duracell nyuszink éjjel átlagban háromszor ébred. Megérkezik a szülői ágyba. Némi fej-és vesetáji sérelem elszenvedése után jön a visszakísérés a gyerekszobába. "Anya ne menj el". Nem megyek. Maradok. Tudom, hogy ez hosszú lesz. Úgy látom lecsukta a szemét, megindulok. "Anya ülj le". Leülök újra. Nem tudom mennyi idő telik el. Alszik. Visszamegyek. Újra talpacskák gyors csattogása a padlón, ismét köztünk szuszog. Apát lerúgta. Most apa megy bele a játékba. Neki hamarabb visszaalszik. Hajnalban újra rohan, de most más. Odakucorodik hozzám, átölelem. Az arca az enyémhez ér. Hmmm kicsit takony szaga van. Beteg lesz? Táppénz? Magamra szólok, nyugi, élvezd. Néha rám néz. Mosolyog a szeme is. Már nem rugdos. Édesanya vagyok. Az édesen a hangsúly. Milyen jó illata van! Pihenünk. Ha nem vigyázok rájön, hogy 6 óra van, és indulhat a nap. "Anyaaa, már fel lehet ébredni". Nyűgösen kimászok. Éhes. Tudom, hogy nem azt akar majd enni ami van. Más meg ugye nincs. Elhitetem vele, hogy finom a reggeli. Közben a sírással apát is ébreszti. Egy együttérző, fáradt "jó reggelt"-et mormol. De mindig van ereje megölelni minket. Megy tovább a győzködés miszerint csodaszuper lesz ma a bölcsi.

 

www.motherlove.us

Dolgozok. Félgőzzel. Nem tudok koncentrálni. Délután rohanás a bölcsibe. Ő nagy mosollyal rohan felém, ugrik a nyakamba “anya, képzeld megtankoltuk a szürke motort a Botival”. És mesél, közben szorít, ölel, mindketten a mennyben járunk. Magabiztosan lépked mellettem. Hazamegyünk. Kezd kijönni a feszkó, készülök rá, tudom minden lépését a folyamatnak. Hagyom, hagy jöjjön. Megvagyunk. Nyugodt, kedves. Eszünk. Még lesz egy kör hiszti a kaján. Nem engedek, ma sem… Istenem, sosem adja már fel? Hogy ne aludjak el állva, főzök egy kávét. Ő is kap egy babacsínót, imádja. Mint a nagyok kortyolgatja. Megköszöni, "hmmm anya ez finom". Közben beszélgetünk, vagy csak nézem őt, miközben csupa tejhab lesz az orra. Szeretem. A gyönyörű arcát, a hosszú szempilláját, az ügyetlen kis mozdulatait. A zsiványságot, amivel próbál pár csepp kávét kiönteni, hogy szétkenhesse az asztalon. Hopp, felébredek…. a kávé kiborítva, a lába a konyhaasztalon, vihog a szemembe. Neeee, ne, ne kezdődik… Újra szabályegyeztetés, letolás, igyekszem, és még van is türelmem. Elindulunk játszótérre. Még bájos vagyok. És ő is. Focizunk, édesen örül ha vissza tudja rúgni a labdát, néha elkóborol a többi gyerekkel. Már nem sokáig kellek ide. Kiélvezem. Érzem, hogy megint fáradok. A francba... elkezdte dobálni a homokot. Mentés, bocsánat kérés a többi gyerektől. Irány haza! Kicsit takarítok. De nem hagy, ma sem. " Anya, gyere játszani!" "anya, de leesett az autóm, nem tudom felvenni". Innen már minden perc pokol.

Lassan apa is hazaér, vacsorázunk. Már egyikünk sincs toppon. Gyerek sikít, szaladgál, "rosszalkodik". Apa ideges, fáradt. Rendbe teszi a konyhát. Neki egérút, részemről örök hála. Óvatos kérdés: ki főz? Néma csend. Egyikünknek sincs kedve. Még egy utolsó hullám, úgy érzem lefeküdnék a padló közepére és egy hétig aludnék. Nem lehet. Gyerek még mindig tombol. Néha ráförmedek. Apa viszont összeszedte magát, leül hozzá. Én felszabadulok. Nézem őket, csodásak. Mennyire másképp játszik vele az apja! Okosan, lazán. Nem akarja tanítani, nem akarja irányítani, nincsenek szabályok. Honnan ez a fantázia, ez a nyugalom? Lassan csillogni kezd mindkét szempár. Magyaráz neki valamit az időjárásról. Megtalálták egymást. Nagy összhangban torony épül, majd garázs, majd végeláthatatlan sorban jönnek a járgányok. Előkerül a hatalmas babzsák. A gyerek nagy komolysággal hozza. “Apa gyere”. Zutty, ezerszer is. “Még egyszer”. Annyira nevetnek, hogy örömkönnyek gyűlnek mindenki szemébe. Idő van. Egy 5 perces mese következik a tv-ben, míg folyik a fürdővíz. Apa most pihenne. Én jövök. Fürcsi. Én vagyok a kishajóval, ő a naggyal. Hullámzik a tenger, a kapitány már nem bírja tartani, a kishajó elsodródik. A repülő felderíti a terepet, és visszairányítja őt a nagyhajóhoz. Helyben vagyunk, lehet hogy kijátszottunk valamit? Felöltözik, kóstol némi fogkrémet. Ejtőzünk, simogatom az arcát körbe-körbe. A talpacskák kiáztak, “nézd, öregpapó lettél”. Kacag. Beszélgetünk arról, hogy mi történt ma, és hogy mi fog történni holnap. Millió puszi csattan. Megköszönöm, hogy a mi kis csodánk lett. Elmondom, hogy ma mikor voltam rá a legbüszkébb.

 

család

Fotó: 3e601316a3b09bdfec5049aeb00b5cc0-gdprlock

Lassan kikeresi az aznapi esti mese alapanyagot. Olvasok, nem is akárhogy. Mondja velem a csattanót. Lefekszik. Jön apa, elmondja a verset, amit évek óta minden este elmond neki. Jó éjszakát! Még üldögélek mellette. Néha nem bírom, és lefekszek az ágya mellé a szőnyegre. Ilyenkor apa ébreszt. Ő innentől érdemben is átlényegül a párommá. Elaludtam padlón, de jobban vagyok. Rámegyek még fél órára a lakáshelyzet feloldására. Nincs erőm, és nem is kérek mást csak egy sorozatot a tv-ben, amin 3 perc alatt bealszok. Holnap a 3. perctől újranézi velem. Aztán a 6.-tól… Türelmes. Néha máshogy alakul. Iszonyú fáradt ő is, de mosolyog. Tudjuk, illő lenne már… Néha összejön különösebb energia mozgósítása nélkül is, de sokszor nem. Olyankor idő kell, kicsit bénázunk. Mocorog a gyerek a másik szobában. Jön? Nem jön? Mi lesz? Nem tudni. A végén mégiscsak jól sül el. Miért nem tesszük minden este? Jah tudjuk. Nevetünk. Néha beszélgetünk is ám. Röviden, velősen. Látom, hogy nincs egyenesben, de igyekszik. Már csütörtök van. Mondom neki, hogy holnap már péntek. "És? Számunkra változik valami? Tudunk pihenni?" - kérdezi nevetve. Hmm igaza van. Nem. A hétvége is nehéz, de legalább együtt, közösen kihívás. Lassan már megértjük, hogy miről is szól ez az egész. Innen nincs visszaút. Nem lehet felfüggeszteni a szerepünket. Nem léphetünk ki a családosdiból, de nem is vágyunk rá. Aztán csendben még mélázunk kicsit. Boldogok vagyunk. Tudjuk, hogy lassan érkezik a kis herceg a másik szobából, felöltözünk. És kezdődik minden elölről. 

Látom a magunk körül széteső családokat, nekik nem sikerült ebben a helyzetben megtalálni az egyensúlyt, vagy elvesztették út közben. Nem csodálom. 

Ha megvannak a pillanatok, amiért érdemes így élni, abból már lehet építkezni úgy, hogy ne dőljenek le a tornyok sem. Jöhet nekem bárki a szabadság édes ígéretével, izgalmas kalandokkal, új világgal, a régi életemmel... Én bizony maradni akarok, mert nincs ettől értékesebb létezés számomra!

Ajándék énidő tervező


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram