Akkor most kell kistesó?

2017. máj. 31.
Szerző:  Szabó Böbe
Akkor most kell kistesó?
Még csak egy éves a gyermekem, de már az első hónapoktól kezdve megkaptam a kérdést, amit ilyentájt mindenki: lesz kistesó? Igazából ez engem nem idegesített, nem zavart, hogy az emberek érdeklődnek, ráadásul csak kevésszer vágták a fejemhez, hogy „de kell”. Ebből persze következik, hogy a válaszom az volt, „nem szeretnénk”.

Az ilyen kérdések után nyilván azonnal visszakérdeztem. Kíváncsi voltam, miért gondolják mások, hogy az ideális családi létszám márpedig – legalább – négy.

Nem tudom, mennyire logikus, vagy éppen szép az a válasz, amit kaptam, de többször is felmerült, hogy „mert különben neked kell játszani vele és nem fog sosem békén hagyni”.

Forrás: giphy.com

Tudom, nem mindenkinél ez a mérce, de számomra nagyon elkeserítő volt egy embertől is hallani (nemhogy többtől) ezt a reflektálást. Ha már ott a kistesó, nyilván nem ez az egyetlen szempont, de ez egyáltalán szempont? Azt hiszem, elég egyértelmű, hogy engem nem győztek meg. Már csak azért sem, mert sem a párom sem én nem élveztük annyira a testvéri létet. Alapértékeinkben nagyon különbözünk a testvéreinktől, lelki kérdésekben, világfelfogásban sokkal inkább egymásra hasonlítunk (mázli, hogy mégsem vagyunk tesók), semmint rájuk. Ez már akár elég is lenne, hogy ellehetetlenítsen egy vér szerinti viszonyt, de minderre rátesz egy lapáttal, hogy elég nagy korkülönbséggel születtünk, hat és nyolc évvel később. Bár a páromnak bátyja volt, tehát a nemek megegyeztek, idősebb testvére állandóan terrorizálta, és mivel ő folyton galibába keveredett, az öccsének sokkal több mindent megtiltottak, mint anno neki – akkor is, ha az szórakozás volt, és akkor is, ha barátság, vagy éppen sport. A sors iróniája, hogy most az én párom van olyan helyzetben, hogy nem csak a szüleit, hanem a bátyját is rengeteg úton-módon segíti, támogatja, pedig utóbbinak az alaptermészete a mai napig nem változott.
Nálunk ilyen jellegű gondok nem adódtak, de a hat évvel idősebb bátyám – abszolút érthető módon – nem igazán lett a játszópajtásom. Nem állítom, hogy nem töltöttünk időt együtt, de amióta az eszemet tudom, ő inkább a barátaival játszott, én pedig próbáltam utánuk loholni – nyilván sikertelenül. Manapság se nem túl rossz, se nem túl jó a kapcsolatunk. Beszélgetünk, jóban vagyunk, érdeklődünk a másikról, és nyilván szeretjük is egymást, segítünk, amikor a szükség úgy hozza, de ezt tökéletesen elmondhatom a barátaimról is. És igen, itt jön az a pont, amiről mi már sokat beszéltünk itthon: mi van a barátokkal? Azok a szülők, akiknek mérvadó szempont azt, hogy legyen a gyermeküknek állandó játszótársa, nem gondolnak rájuk? Tudom, az elején nehéz kis barátokra szert tenni, sokkal kézen fekvőbb, hogy ott egy testvér. De ezzel a testvérrel mindenen osztozni kell (nem csupán a játékokra gondolok), és ez gyakran komolyabb, állandósuló viták forrásává válik. Biztosan befolyásolnak minket a negatív tapasztalatok, de inkább egy kötetlenebb, szabadabb életet képzelünk el a kislányunknak, aki maga választhatja meg, kivel szeretne időt tölteni.

Nem gondolom azt se, hogy a tesókat összerakjuk és kész, anyu nyugodtan főzhet, olvashat, hátradőlhet. Amit én idáig tapasztaltam, az általában éppen arról szólt, hogy a tesók püfölik egymást, veszekszenek mindenen, féltékenyek egymásra, és anyu állandóan igazságot próbál tenni köztük, nem hogy kicsit szusszanna. Biztos vannak kivételek, láttam rájuk példát én is. Inkább idősebb korban, amikor a testvér egyfajta szövetséges, örök támasz lesz. De addig? Ez nem egy választott dolog, kapunk, amit kapunk, azt kell szeretni. Lehet, hogy a két gyerekünk tűz és víz lesz, és semmilyen körülmények között sem tudjuk őket összeboronálni. Ez szerintem pontosan ugyanúgy benne van a pakliban, mint hogy világraszóló haverok lesznek, akik egész életükre elválaszthatatlanok maradnak.

Megkaptam már azt is, hogy „így fogy a népesség”. Ez legalább olyan érv, ami megcáfolhatatlan. De őszinte leszek: nem érdekel, mert máshol három gyerek van, vagy több. Másrészt úgyis sokan vagyunk a Földön, feléljük erőforrásainkat. Néha, amikor olvasom a híreket, úgy vagyok vele, hogy egy gyereket is felelőtlenség volt vállalni, mert az a mérhetetlen szeretet, ami érzünk iránta, nyilván féltést és aggodalmat is generál. A sötét jövőkép pedig minket is aggaszt, és tartunk tőle, mi vár ránk, és persze rá, ha mi már nem leszünk.

Forrás: giphy.com

Ráadásul önző is vagyok. Rosszabb napokon úgy érzem – bár ez szerencsére egyre ritkább és ritkább – egy gyerekhez is, nemhogy kettőhöz. Még utazni akarok, szórakozni, nagyokat aludni, a munkának élni, kertészkedni, sportolni, barátokkal lenni. Meg akarok adni mindent a gyerekemnek, hogy ő már plusszal kezdhesse az életet, és ne kelljen a párjának (vagy neki) külföldön, a családtól távol robotolnia azért, hogy az alapok biztosítva legyenek. Hogy ne kelljen levelezőn tanulnia és mellette dolgoznia azért, mert máshogy nem kerül ki a tandíja. Hogy ne kelljen a minimálbérért olyan munkát vállalnia, amit nem szeret, hanem legyen lehetősége kiteljesedni abban, amiben a legjobb. Ezt egy gyerek számára sokkal könnyebb megteremteni, mint kettő, vagy több.
Önzőségem azonban rá is kiterjed: félek attól, hogy még jobban meg kell osztanom a figyelmemet, és nem csupán rá tudok koncentrálni, hanem a testvérére is kénytelen leszek, és nem tudok ennyi felé szakadni. Tudom, a szeretet nem fogy el csak azért, mert több embernek adjuk, sőt. De az idő véges, és sokszor most is úgy érzem, hogy a nap huszonnégy órája nem az én életemre lett kitalálva.

Szóval ismerős, vagy éppen kormányzati lobbi ide, oda, ebben a kulcskérdésben úgy fogunk dönteni, ahogy nekünk jó, nem úgy, ahogy mások elvárják. Ez idáig is így volt, és eztán is így lesz. És szerintem mindenkinek így kellene vélekednie. Azoknak is, akik legalább négy-öt gyermekkel képzelik el az életüket, és azoknak is, akik egyet sem szeretnének.

Ajándék énidő tervező


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram