Egy koraszülött baba és édesanyja szívszorító története

2015. november 11.
Szerző:  Karsai Judit
Egy koraszülött baba és édesanyja szívszorító története
A terhesség egy nagy lutri: figyeled ahogy a pocakod növekedik, vágyakozol, készülsz az első találkozásra, elképzeled az első pillanatokat, várod, hogy átöleld.....és semmi nem úgy alakul, ahogy Te eltervezted. Egy édesanya megható vallomásáról olvashattok a mai bejegyzésünkben, akinek gyermeke koraszülött babaként látta meg a napvilágot. Az első napok, hetek percek.....Lívia az Európai Alapítvány az Új és Koraszülött babákért szervezet  képviselője,  az európai koraszülött babákat és családjaikat képviseli. A korszülött babák anyáit pártfogolja, saját történetével pedig erősíti őket: "...merthogy erősnek kell lenni, hiszen szív nélkül nem lehet élni. És amikor hetekre, hónapokra a szívedet egy inkubátorban hagyod és ajtókkal vagy elzárva a gyermekedtől, az egy életre beléd ég."

Sosem gondoltam, hogy létezik ilyen mélyről, gyomorból nyilalló,  minden egyes porcikámat elérő, bénító fájdalom. Azt gondoltam, velem ez nem fordulhat elő, én nem tartozom a veszélyeztetett csoportba. Sokan gondolták és sajnos a jövőben is sokan gondolják majd így, amíg be nem következik az elképzelhetetlen.

Emlékszem, ahogy állok a folyosón ami este már kihalt. Vegyszerszag, csecsemősírás, beszélgetések foszlányai, tipikus szülészeti díszlet. Kezemben az aznapi anyatejet szorongatom. Állok AZ ajtó előtt, és felidézem, hogyan jutottam oda. Az AJTÓ elé.

Emlékszem a tünetekre, a fejfájásra, a nehéz végtagokra. Emlékszem a szülészre, aki rohammentőt kért, hogy olyan kórházban szülessen meg a kisfiam, ahol van koraszülött intenzív osztály.

Emlékszem a mentő orvosra, aki törölgette a könnyeimet, és elmagyarázta a férjemnek a telefonba, hogy mi történik a feleségével és a még meg sem született kisfiával, mert én képtelen voltam beszélni. Én a gyerekemért aggódtam, mindenki másnak az én életem volt a fontosabb.

Emlékszem a hóesésre, a bemosakodott személyzetre, aki csak ránk várt.

Emlékszem a pillanatra amikor megszületett a fiam, és a zöld lepedőből kikandikáló pici kék lábfejére, ahogyan rohantak vele, mert éleszteni kellett.

Emlékszem  a pillanatra, amikor felébredtem az intenzív osztályon, és életemben nem fogom elfelejteni azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, amikor rájöttem, hogy ez nem egy rossz álom volt, ez a valóság. Üres a pocakom, nincs benne a kisbabám, aki minden este csokis pudingért fickándozott a hasamban. 

Emlékszem az első találkozásunkra, ahogy az orvos odavezet a fiamhoz. Körülöttem rengeteg inkubátor, mindegyikben babák, kisebbek és nagyobbak. Békésen alszanak, közben emelgeti a mellkasukat a lélegeztetőgép. Egyfolytában sípolnak, pittyegnek a gépek. Odaérünk az ENYÉMHEZ. Egyik oldalamon a férjem, a másikon az orvos. Próbáltam felkészíteni magam előtte a látványra, de erre nem lehet felkészülni, kapaszkodnom kellett, mert éreztem, ahogy csúszik ki a lábam alól a talaj.

Koraszülött baba

A PIC ajtaja életem végéig kísérteni fog, féltem attól az ajtótól mi vár rám mögötte. Akkor még nem tudtam, de a következő 14 hétben naponta kétszer álltam az AJTÓ előtt, és naponta kétszer nyomtam meg a csengőt. Mitol rettegtem, hiszen ez csak egy ajto?

Vajon gyorsan kinyitják vagy várni kell? Ha várni kell, vajon azért kell várni, mert valamelyik baba bent rosszul van, és ezért nem engedik be a szülőket? Ha valamelyik baba rosszul van, vajon az enyém van rosszul? 

Emlékszem, a rituálékra, amikhez ragaszkodtam. Rettegtem a változtatástól, nehogy valami baj történjen. Minden reggel ugyanabban az időpontban telefonáltam. Mennyi a súlya, mi történt éjszaka. Hízott vagy fogyott, elvették vagy visszaadták az oxigént. Mindennap vezettem az adatait a babanaplóban, minden áldott nap készítettem egy fényképet, amit azonnal előhívattam, és beragasztottam arra a napra.  Ha bármi történik, legyenek emlékeim.

Miután túl voltam az első sokkon, egy dologra tudtam csak gondolni: vissza akarom kapni a terhességemet. Nem voltam hajlandó elfogadni, megemészteni. Magamat hibáztattam, és hiába próbálta bárki megmagyarázni, örüljek, hogy életben maradtam, én selejtesnek éreztem magamat. Nem tudtam 9 hónapig hordani a fiam, miattam lett koraszülött, csak néztem a lélegeztetőgépet, a monitorokat, NEM A BABÁMAT HANEM A MONITOROKAT, próbáltam arra gondolni, hogy ez nem az én gyerekem, nem kötődöm, nem szabad, nem érezhetek fájdalmat, ha meghal.

Láthatatlan voltam a világ előtt, hiszen nem volt rám írva min megyek keresztül. Úgy éreztem magam, mintha szaggatnák a szívemet, mintha megszűntek volna a színek, mintha megállt volna a világ. Nem értettem, az emberek hogyan beszélgethetnek, nevethetnek, járkálhatnak az utcán, hát nem érzik ezt a  fájdalmat? Nem értik, hogy nincs helye jókedvnek ? Hogy mernek levegőt venni, élni, enni, létezni? Nekem minden pillanatban emlékeztetnem kellett magamat, hogy vegyek levegőt, hogy enni kell, hogy aludni kell, hogy zuhanyozni kell, hogy ÉLNI kell, még ha ez ilyen rettenetesen fájdalmas is.



Láthatatlan voltam a kórházban. Az orvosok, nővérek pár pillanatot szánnak az anyára, van nekik más dolguk is, mint egy megtört édesanya lelkének ápolása. Féltem bemenni a kórházba, de abban a pillanatban, hogy ki kellett jönnöm azon az AJTÓN, úgy éreztem, mintha ezer darabra szaggatnák a szívem. Annak ellenére, hogy nem akartam kötődni, minden alkalommal véstem az agyamba a képeket a fiamról. A rituálék este folytatódtak, hordtam haza a szennyes takarókat benne a fiam illatával, és mielőtt betettem volna a mosógépbe, csak szagolgattam őket.

Mindennap, amikor beléptem az intenzív osztályra, csak a 23-as inkubátort figyeltem. Kipakoltam a tiszta takarókat, a kis kötött sapkákat, odahúztam az inkubátorhoz a műanyag széket, elővettem a mesekönyvet, megfogtam a kezét, és olvastam, olvastam, olvastam.

Orvosok jöttek, valamit mondtak, a kedvencem az "egy lépés előre, kettő hátra" klisé volt, majd elmentek, otthagytak engem a széken, én folytattam az olvasást. A látogatási idő gyerekenként 20 perc, naponta 2 alkalommal.

Emlékszem a pontos napra, órára, amikor a fiam elkezdett egyedül, minden segítség nélkül lélegezni. Akkor, abban a pillanatban született meg másodszor. És én nem voltam ott. Telefonon tudtam meg.

Ugyanilyen kitörölhetetlen emlék, napra órára pontosan, amikor először a kezembe foghattam és megölelhettem. 12 hetes volt akkor!

Emlékszem a beszélgetésekre a személyzettel. Bár néha meg sem szólaltak volna.... Nem akartam sem statisztikai adat, sem a korszülött baba 23-as ANYUKÁJA lenni. Mi csak egy boldog egészséges kisfiú szülei szerettünk volna lenni, az akkor 8 éves lányom pedig büszke nagytesó.

Emlékszem mennyire nehéz volt elmagyarázni neki, mi történik a testvérével. Nem volt semmilyen segítségem, sem egy mesekönyv, semmilyen illusztráció ami segíthetett volna, csak a fényképek amik egy 8 éves kislány lelkének elviselhetetlenül fájdalmasak voltak. 

Emlékszem mennyire egyedül csináltam végig azt a 14 hetet, annak ellenére, hogy a férjem mindenben támogatott. Ő nem értette, miért nem örülök a jó híreknek, én meg nem értettem, hogy miért nem aggódik annyira, mint én. Együtt, ugyanazzal az orvossal beszéltünk, akkor miért van olyan érzésem, mintha nem ugyanazt a filmet néztük volna együtt?

Emlékszem mennyire megdöbbentem ettől a számtól: a koraszülött szülők házassága kb. 90%-ban válással végződik. Vajon a mi házasságunk túléli a kimondatlan szavakat, gondolatokat, amiket megtartottunk magunknak félelmünkben?

MI erősebbek lettünk, azóta eltelt 9 év, és született még 2 csodálatos, egészséges gyermekünk.

Amikor megválasztottak az EFCNI szülői tanácsának tagjává a megtiszteltetés mellett végre úgy éreztem, hogy tehetek valamit a jövő koraszülött babás családjaiért. Az EFCNI feladata az európai statisztikák begyűjtése, az EU országok folyamatos helyzetfelmérése neonatológiai szempontból, minden országra kiterjedő egységes protokoll kialakítása orvosok, nővérek és SZÜLŐK segítségével. Hiszen minden európai koraszülött babának joga van ugyanahhoz ellátáshoz, életben maradási esélyhez és egészséges élethez. 

Amikor bárki megkérdezi tőlem, miért csinálom ezt az önkéntes munkát, miért olyan fontos ez még mindig nekem ennyi év után is, olyan egyszerű a válasz számomra. 

Mert szív nélkül nem lehet élni. És amikor hetekre, hónapokra a szívedet egy inkubátorban hagyod és ajtókkal vagy elzárva a gyermekedtől, az egy életre beléd ég.

Ha segítségre van szükséged:

Európai Alapítvány az Új és Koraszülött babákért szervezete

Melleted a helyem Egyesületet

 

Ajándék énidő tervező


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram