Anya&Apa- Gondolatok gyermekem apjához

2021. augusztus 26.
Szerző:  Cukimamik Team
Anya&Apa- Gondolatok gyermekem apjához
Kép: bulb
Megy már ez pár éve. Nem most kezdtük az egymás kiborítását tökélyre fejleszteni. Ha nagyon szofisztikáltan akarnék fogalmazni, akkor ő adja át a gyermekünknek a valódi értékeket, én meg az élet örömét. De akar a franc ennyi év után szofisztikált lenni! Szóval ő a karót nyelt, a tekintélyt sziplán a megjelenésével elérő, a tudatosan nevelő; én meg az összezavarodott bohóc, a legádázabb cinkosa a gyermeknek, az öleléssel mindent megoldó. Hogy lehet így gyereket nevelni? Hú, lányok, van baj! 

Gondolatok a gyermekem apjához

Az alapszituáció, hogy mondom Neked egy napfényes reggelen, hogy a gyereket megint túl sokat kritizáljuk. Történt ugyanis, hogy felébredt reggel a kicsi fiú, és éreztem, hogy olyan kis bunkó. Tudod. Mikor már a szeme állásából felismered, hogy aznap pokol lesz. Jó előre belefáradva a napba, de poénra fogva megsimítottam az arcát, és mikor még azt se tudja hol van, és a csipájával küzd, annyi mondok neki:  “Figyi, fordulj vissza, menj be a szobádba még egy kicsit aludni, és akkor gyere ki, ha cuki vagy!“  

A frankó kezdést elképesztő bűntudat követi. A gyerek dübögő léptekkel, teljesen felháborodva vonul be a szobájába. Láthatóan nagyon rosszul esik neki a dolog. Kinek ne esne? Milliószor elmondjuk neki: “Miért vagy ilyen? Nem tudnál figyelni? Foglald el magad! Most miért kell ezt? Hányszor szóljak rád? Miért nem csinálod amit kértem? Tudnál normálisan enni? Nem tudsz nyugton ülni? Ezt ne csináld, kérlek!“

Ezeket a borzalmas mondatokat minden nap elmondjuk neki. Minden egyes rohadt napon. 

El akartam Neked mondani, hogy bűntudatom van, mert szar anya vagyok, mert nem jól van ez így. Belekezdek, hátha megveregeted a vállam, hogy nyugi, jól csinálod, és ez csak egy csúnya baki volt. 

Nem tudom mi ütött belém, talán azt remélem, hogy ma máshogy alakul ez a beszélgetés. Természetesen a szokásos módon zajlik le, ahogy mindig is szokott. Nem változik semmi.

Ma felírtam, amit mondál. Nem azért, hogy pörögjek rajta... Igazából utólag azt látom, hogy de. Pontosan azért írtam le, hogy ránézzek arra a k.rva papírra és egyre jobban menjen fel a pumpa. Ameddig csak lehetséges. 

Szóval felírtam azokat a mondatokat, amikkel pöccre indítod a rendszert. Egy perc alatt, három olyan mondatot ejtettél ki a szádon, ami pirosan villogva széthasítja az agyamat. A legfájóbb, legkegyetlenebb mondatok. Amik nem először hangzanak el, de minden egyes alkalommal egyre gyorsabban robbantják be a dühömet.

Pontosan tudom, hogy Neked is számtalan ilyen mondat van az életedben, amit tőlem hallasz, ellened szól, és lángolni kezd a hátadon az a pont, ami másnapra állandó fájdalommá formálódik, miközben minden erő kiszáll belőled, és csak a karikás szemeid maradnak, meg a napokig tartó vonszolódás, és elbújás. Pontosan tudom, hogy Neked is van ilyen. 

De ez az írás most az enyém, rólam szól, és az én vörös posztómról.

Szóval ott tartunk, hogy azt mondtam Neked, hogy sajnálom a gyereket a fenti romboló mondatok miatt. Erre Te úgy reagálsz, ahogy szoktál. Tanácsot adsz, és hozzáteszed, hogy én “mindig” vagy “soha”, vagy “már megint”, esetleg “te tehetsz róla”. A fejemben még nyugi van, arra gondolok, hogy most sem gonoszságból mondod.

Próbálom lent tartani, a gyomromban az egészet, hogy ne jöjjön fel. Hogy ne fulladjak meg, hogy ne remegjen mindenem, hogy ne akarjak veszekedni, hogy most ne mondjak semmit. A fejemben zúg a saját láncom: Ne mondd ki! Ne szólalj meg! Elmúlik. Nem akarhat rosszat. Nem akar rosszat, hallod!? De mégis, hogy a mondhat ilyet? 

És innentől már a gyerekemért, és magamért is küzdök. Meg akarom védeni magunkat tűzzel-vassal, mert mi úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk. Ilyenek vagyunk. Tökéletlen, csapongó, szétszórt, figyelmetlen olajbogyók. Nekem nincs ezzel bajom. Neked?

Tartom-tartom, de ez barátom, biztosan nem marad lent... Küzdök, gyűlnek a könnyek. És Lenyomom. Sikerül. Talán ma nem lesz baj, mert veszett bölcs vagyok. Befogom. Látod?

Aztán mondok Neked még valamit, hogy mentsem a menthetőt, hogy adjak esélyt, hogy valami közös felemelkedés legyen ennek az egésznek vége. Persze legbelül tudom, hogy miért mondom. Ki akarom pörgetni a szitut. Mint mindig. 

Valamit kinyögtem, amit tényleg közös hibánknak érzek. A válasz: "Maximum te csinálod ezt rosszul". Már hogy mi már megint? Megint valami csak az én hibám, csak én csinálom rosszul. Te nem. Nyilván nem. Bárcsak azt mondanád, hogy "....talán azért kicsit igazad van”", de nem mondod. Helyette "Maximum te" és "....nem tudsz vele bánni”"van. Gyorsan ki kéne szállni, most, most, felállni, elmenni, elporladni. Te megteszed helyettem. Elmenekülsz. Én viszont benne maradok. A legmélyén járok.

Cseng tovább a fülemben, amint mondtál. Tudom, hogy a napom megint erről fog szólni, mindegy mit csinálok, mindenképpen bele fog tekeredni ez a gondolataimba. Nem azon kínlódok majd, hogy bármilyen jogosságot érzek ezekben a mondatokban, és merengek a saját hibámon. Részemről abszolút értelmezhetetlen, hamis, gonosz, és félelmetes kijelentések. Tudod miért félelmetes? Mert a szerelmem, a gyermekem apja így lát engem. Én viszont nem így látom saját magam, tökéletesen boldog vagyok a gyerekkel, és nagyrészt megelégedéssel tölt el a kapcsolatom vele.  Olyan amilyennek szeretném. Ez van. 

Valamit állandóan meg akarsz velem értetni, ahogyan én is meg akarom értetni Veled, hogy Te nem tudsz vele bánni. Erre most jövök rá. Te nem tudsz vele bánni, csessze meg. Milyen érzés ezt hallani? Remek, igaz? Te nem tudsz vele bánni. Én meg tudok. Hibázok néha, de én tudok. Apró, de keserű kis koporsószegek ezek, pici vergődéssel, és hisztivel fűszerezve. Csak a szokásos.

Aztán elmorzsolok pár tíz darab könnycseppet. 

Áh nem jó. Ez nem az, amit érzek. Nem szomorúságot érzek. Nem kapok levegőt. Még mindig nyomom lefelé az egészet. Ráteszem a világ minden terhét, hogy ott maradjon, hogy ne törjön fel. 

Rajzolok, mert az segít. Valami idóta virágot. Közben nézem a cetlit a felírt mondatokkal. Elolvasom újra és újra, talán mégis jutok vele valamire. Nem Téged akarlak felmenteni, hanem magamban feloldani az egészet. Magamat menteni.

Aztán valahogy elengedem a jó kislányt - legalább gondolatban. Érezni akarom azt, ami van, de nem akarok balhét Veled. Azokon az időkön már túl vagyunk. 

Csak dühös akarok lenni. Megint nagyon fáj, nehezebben veszem a levegőt. Egy pillanatra bevillan, hogy a kávéfőzőt nekivágom az ablaknak. Aztán a műzlis tányért. A gyertyát. Addig csinálom, míg a hatalmas ablak ki nem törik teljesen. Repülnek a székek. Felborítom az asztalt. Közben üvöltök. Eltorzul az arcom, megfeszül minden izmom. Ordítok. Szétroppan minden a kezemben. Úristen, de jó. És megkönnyebbülök. Vége. Kiörjöngtem magan, nem maradt bennem harag. Semmi.

Mindezt ülve csináltam, kávézás közben. Nyugodt vagyok.   

Két nap múlva valami apróság a felszínre hozza bennem ezt a dühöt. Talán “megint” úgy reagáltál, vagy “soha” nem csináltad, már nem emlékszem. Mindenesetre pöccre indul a rendszer. Ahogy szokott. Te újra elmenekülsz, és három napig kerüljük egymást. Közben azt mondjuk “nekem erre nincs szükségem”. 

A harmadik nap végén felengedünk. Boldogok vagyunk egy hétig, két hétig, egy hónapig, de tudjuk, hogy újra és újra dobunk, és a játék mindig ugyanaz lesz. Így élünk mi, idióták. Szerelmesen, játszmázva, belenézve a legmocskosabb kútba hetente, két hetente...örökké.


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram