Nyomtatás

Anya mindent túlél, nem?

2021. június 11.
Szerző:  Szabó B.
Anya mindent túlél, nem?
Azt gondolom, nem véletlen, hogy olyan sok nő éppen azután változik meg gyökeresen, hogy gyermeke lesz. Valamilyen szinten mindenkit felemel az érzés, hogy életének egy jelentős kihívását teljesíteni tudta, valódi értéket „tett le az asztalra”. De most inkább abból a szempontból közelíteném meg a kérdést, micsoda túlélési ösztönt kapunk mi a gyermekeinktől.

Ez egészen addig nem tudatosul bennünk, amíg valami baj nem történik. Emlékszem, amikor anno kiderült, hogy a várandósággal járó hormonváltozások miatt nálam is kialakult egy gyulladásos megbetegedés, valahogy nyugodtan tudomásul vettem az egészet. „Ez van” – gondoltam, együtt lehet élni vele, kordában lehet tartani, meg lehet belőle gyógyulni, és amúgy sem okoz semmilyen tünetet, leszámítva azt, hogy néha rosszul alszom. De az meg anyaként olyasvalami, ami a hétköznapok részét képezi, egy idő után szinte fel sem tűnik az embernek. (Ugye, már itt sem vettem komolyan, hogy esetleg nekem is lehet problémám, már akkor legyintettem egy intő jelre.)

Aztán az elmúlt héten sokkoló hírt kapott a családunk, az egyik kisfiúnál egy örökletes, rákos megbetegedést diagnosztizáltak – nem egészen kétéves korban. Mindezt úgy, hogy a felmenők között emberemlékezet óta nem volt ilyen probléma. A túlélési arányok rendkívül kedvezőek, kemoterápiával és helyi kezeléssel minden bizonnyal sikerül úrrá lenni a rákon, de mindenkit teljesen kikészített az egész. Hétfőn diagnózis, rá egy hétre már folyt is az első kemo és senki sem tudta, hogyan kellene reagálnia ebben a helyzetben. Mert mégis mit mondhatnál? Jobb, ha csendben maradsz, vagy többet ártasz, ha nem kérdezel? Nincs erejük a szavaknak…

Én is csak tettem a dolgomat, mint egy robot, és próbáltam nem elsírni magamat minden második percben, mikor a családtagok szenvedése jutott az eszembe. Nem tudtam szemet hunyni az felett sem, hogy ez velünk is megtörténhetett volna.

Nem hiszem, hogy van nagyobb fájdalom egy szülőnek, mint az, ha nem egészséges a gyermeke. Újra és újra meggyőztem magamat, nem lehetek elég hálás minden napért és még jobban arra kell koncentrálnom, hogy a boldog pillanatokat megéljem.

StockSnap képe a Pixabay -en.

Ilyen hangulatban teltek a napok, mígnem egyszer egy furcsa, semmiből érkező, szúró fájdalmat éreztem „odalenn”. Először nem is foglalkoztam vele, elő szokott fordulni ilyen mindenkivel. Aztán amikor a második szúrás is éppen ilyen hirtelen és pont oda irányult, fogtam a kis tükrömet és meglestem, látszik-e valami. Hát látszott. Egy festékes anyajegyet találtam egy lehetetlenül eldugott hajlatban. Próbáltam mély levegőt venni, és nem a legrosszabbra gondolni, de ebben a hangulatban nehéz volt optimistának lennem. Persze, pont péntek délután történt mindez, hogy még véletlenül se tudjak egyből konzultálni, időpontot kérni egy szakembertől. Nem is számítottam rá, hogy nem kell heteket idegeskednem, tudtam, hogy mindenhol hosszú a várólista. Szinte léleksimogató volt az a szerencse, hogy egy lemondott időpontnak köszönhetően már kedden mehettem konzultációra.

Négy nap. Ennyi időm volt, hogy ismét végiggondoljam az életemet, a héten már másodszor. Elő sem tudtam kaparni az optimizmusomat, álló nap hullámzott a kedélyem, a legrosszabbtól kezdve a legjobbig minden megfordult a fejemben. Volt olyan ismerősöm, akit három hónap alatt gyakorlatilag a semmiből vitt el a melanóma és olyan is, akinél szintén csak sok-sok áttétet tudták megállapítani. Egy nyári szünet – és többet nem láttuk.

Egész végig azon járt az eszem, hogy én mindig olyan nyugodt voltam, ha a halálról volt szó, hogy sosem volt bennem félelem ezzel kapcsolatosan. Próbáltam mindig úgy élni, hogy teljes legyen az életem, és nyilván voltak hullámvölgyek, azért alapvetően sosem panaszkodhattam.

Ez viszont teljesen megváltozott, mióta gyermekem lett, az ugyanis, hogy anyává váltam, mindennél erősebb túlélési ösztönt épített belém.

Már távolról sem csak azért kell élnem, hogy teljesítsem az önző kis álmaimat, hogy fejlődjek, hogy értéket adjak azoknak, akik ismernek: muszáj felnevelnem a gyermekemet. És ez bizony a személyes jelenlétemet jelenti, aktívan, egészségesen, boldogan és példaértékűen. Ebben a négy napban nem csak attól rettegtem, hogy nem láthatom felnőni a kislányomat, hanem attól is, hogy ha esetleg kezelésen kell részt vennem, neki végig kell néznie. Hogy nem tudok 100%-ban vele lenni, támogatni, egyengetni az útját és ettől a gondolattól még mindig könnyek szöknek a szemembe.

A bőrgyógyász aztán két kisebb szívrohamot hozott rám, de végül megállapította, hogy az anyajegy ugyan tényleg nem fest túl jól, egyelőre nincs okom aggodalomra. Abban maradtunk, a kényes helye miatt eltávolíttatom, és a szövettan mond majd biztosat, azért megnyugtatott. Persze, bejelentkeztem egyből egy nőgyógyászati rákszűrésre is – akkor fogok megnyugodni, ha az is negatív, mint tavaly.

Kevin Phillips képe a Pixabay -en

A tanulságokon még gondolkozom, mert szinte fel sem ocsúdtam ebből az állapotból. Még alaposan át kell rágnom, miért kapjuk ezeket a leckéket éppen most, éppen ilyen közel egymáshoz – és vajon jön-e még bármi hozzá. Egyelőre arra jutottam, hogy lassítanom kell, visszavenni a tempóból, jobban megélni a jelent, többször hálát adni és még közelebb kerülni a természet nyugalmához.

Többször feltenni magamnak a kérdést: Mi való előbbre? Mi számít igazán? Mennyire éri meg konfrontálódni? És talán ami a legfontosabb: minek, vagy éppen kinek adom az időmet?

Anyaként sokszor érezzük, hogy semmire sem érünk rá és kénytelenek vagyunk mindig saját magunktól elvenni a törődést. Tudom én is, mennyire nehéz ezen a területen összhangot találni és olyan megoldásra lelni, ami az egész családot boldoggá teszi. Azonban most megtapasztaltam, milyen sokat számít, hogy ne csak mindig adjunk. Mert egy ideig lehet halogatni az öngondoskodást és ráfoghatjuk a hétköznapokra, hogy „egy anya úgyis mindent túlél”, de ez nincs így. Nem szabad napról napra élni és arra gondolni, hogy „majd ez a hét is elmegy valahogy’, muszáj hosszútávon gondolkoznunk. És ebbe bizony nem fér bele az, hogy elhanyagoljuk az egészségünket, hogy nem jut időnk helyesen étkezni, orvoshoz menni, mozogni, vagy csak egyszerűen pihenni és harmóniában a családunkkal lenni.