Befejezett múlt, bíztató jövő- Két lábbal a válás után

2020. augusztus 26.
Szerző:  Vékony Lilla
Befejezett múlt, bíztató jövő- Két lábbal a válás után
Hiába előre megfontolt és átgondolt, teljesen logikusnak és egyetlen élhető megoldásnak tűnő döntés a külön válás, mégis rettenetesen nehéz.

Én egyébként is hajlamos vagyok nagyon drámaian megélni mindent (minden szakítást), mintha én lennék a regény főhősnője, és tökéletesen átérzem közben, hogy Anna Karenina milyen mélységeket és magasságokat élt meg.

Na de… két gyerekkel? Kizárt. Sírjak és szenvedjek? Kizárt. Egyetlen olyan nap volt (még a szakítás előtti időszakban), mikor sírni láttak a lányok – mármint úgy sírni, hogy olyan vigasztalhatatlannak és elveszettnek tűnhettem (alapvetően nem szoktam titkolni a könnyeimet, ha úgy alakul), és a Nagyobbik hosszú napokig emlegette.

Egyáltalán nem szerettem volna (és most sem szeretném), hogy azt gondolják, ez az önsajnálat vezet valahová, hogy ez lehet a megoldás egy nehéz helyzetben, így megpróbáltam sok-sok olyan dolgot csinálni, ami előre visz, megnyugtat vagy éppen szórakoztat.

Gondolom mindenkinek más válik be. De nekem ezek tényleg segítettek:

1. Kiköltözés a hálószobából

Már a hivatalos szétválás előtt sem nagyon laktam ott. Persze az utolsó éjszakánkat együtt töltöttük, de már sem előtte, sem utána nem igazán vágytam oda. Arra a helyre, ami csak a kettőnké volt. (Meg néha a Lányoké egy kicsit.)

Az ágyat neki adtam, sőt, kifejezetten kértem, hogy vigye el. Azt gondoltam, soha többé nem bírnék benne aludni. Én pedig véglegesen a nappaliba (a kanapéra) költöztem. Az csak az enyém volt, és nem zaklatott fel állandóan az az érzés, hogy most valami nagyon intim, nagyon csak kettőnkre tartozó dolog romjain alszom.

2. Felesleges mániák elengedése

Nagyon-nagyon szeretem a rendet. Nagyon szeretem, ha a konyha minden este rendben van, és a reggeli kávét csilli-villi környezetben iszom. Szeretem, ha a babák fel vannak öltöztetve, az építőkockák leszámolva és a Boribon könyvek színek szerint vannak rendezve. De egyszerűen ez nem megy. Egyedül meg teljesen biztos, hogy nem.

Most elég annyi elvárásnak (saját! elvárásnak) megfelelni, hogy mindenki tiszta legyen – a ház is, senki ne legyen éhes, és jókedvű legyen a csapat.

Lehet kupi, halmozódhat a mosatlan, előbb-utóbb úgy is rendben lesz, ez mind megvár. Simán elindulok a játszótérre (vagy bárhová, ahol szórakozhatunk) úgy, hogy közben szalad a ház. És akár vendéget is fogadok így (bizonyos kereteken belül :D ).

Ennyi fér bele az időmbe és energiámba úgy, hogy ne valami igazán fontostól vegyem el.

3. Túlélési terv készítése

Ez anyagi terv. Nagyjából képben voltam, hogy mire mennyit költünk, de nem volt meg pontosan. Az meg pláne nem, hogy egy fizetésből (milyen fizetésből????, gyedből és gyesből…) hogyan jövök ki. Szóval az első teljes magányos hónapomon elkezdtem összeírni mindent. Bevételek, kiadások, kategóriák. Szép, színezgetett excel tábla, benne minden jelölve – mik a fixek, mik a létfontosságúak, és miken lehet(ne) faragni. A végeredmény finoman szólva sem lett kecsegtető, de képbe kerültem, hogy meddig nyújtózkodhatunk.

És ami igazán-igazán és nagyon-nagyon megnyugtató volt, hogy több barátom is jelezte, hogy bármikor és bármiben (anyagiakban is) segítenek, ha szükségem lenne rá. Nem igazán szoktam élni ezzel, de a tudat, hogy rajtam kívül más sem hagyja, hogy a Lányok éhen haljanak, nagyon megnyugtató és megható.

4. Önmagam keresése

Az utóbbi időben kicsit (nagyon) elvesztem. „Csakanya” lettem. És eléggé tudatosam lettem az; azt gondoltam, hogy amíg ilyen kicsik a Lányok, addig mindent későbbre hagyok. Mert velük csak most lehetek együtt úgy igazán, a többi megvár. Na de nem egyedül! Társ nélkül ez az egész kicsit fojtogatni kezdett már az első napokban. Így sok-sok mindenbe belekezdtem, amit régen szerettem vagy amikre vágytam. Könyvet olvastam (szándékosan rövid novellákat). Teraszt festettem, virágokat ültettem. Paradicsomot nevelgetek azóta is, fűszereket ültettünk a Nagyobbik Kincsemmel. Valamikor csak napi 10 perc jut(ott) ezekre, valamikor annyi sem. De ez a kis idő annyira kellett, ezek mind csak az ÉN szórakozásaim lettek.

5. Felszínes külsőségek

És máshogy is keresgéltem magam. Sőt, még most is folyamatban van. Vettem magamnak néhány új göncöt. Mindig (na jó, majdnem mindig) selymes a lábam, 2-3 naponta ki van mosva a hajam.

A főiskolán elvesztett orrpiercingemet most újra szúrattam, a 16 éves korom óta tervezgetett tetoválásom most tényleg, úgy igazán meg lett tervezve (csak várom vele az őszt). A hajam enyhe rózsaszínes árnyalatot kapott – amit sosem mertem bevállalni, mert túl öreg, túl irodista vagy éppen túl anyuka vagyok már hozzá.

És fogytam is vagy 7-8 kilót.

Ezekre mind-mind szükségem volt, hogy NŐnek és szépnek lássam magam. És talán még sosem voltam ennyire önmagam.

6. Mozdulni

Pandémia alatt ez nem egyszerű. Konkrétan két hónapos totális magányt jelentett. Amit egy új Barátnő oldott fel (akivel minden úgy kezdődött, hogy baba tanácsadás előtt egy olyan ártatlan kérdést feltett, hogy „Na, jöhet a harmadik?”), akivel lassan napi szinten találkozunk és beszélünk azóta is. Ez a mozdulás először csak a szomszéd utca vagy a játszótér volt.

Aztán „nyaralás” Anyukámnál. Tóparti séta, park látogatás, fagyizások, kis kirándulások, állatkert. Együtt a Lányokkal. Nem nagy utazások, nem idegen országok, de csupa új élmény.

7. Megosztani és írni

Mondjuk itt. Vagy a „titkos” FB oldalamon. Vagy kedves, nyitott emberekkel (főleg Anyukákkal). Na meg a Barátaimmal – leginkább a Barátaimmal.

Együttérzést, biztatást kapok. Bátorságot öntenek belém, és büszkék is rám. Kíváncsiak is. Kritizálnak, más szemszögből néznek, rávilágítanak a hiányosságokra, vagy épp a túlzásokra. Megerősítenek.

8. Újra kedvesnek lenni

Igen, Vele… Nehezen ment. Nagyon mérges voltam, sértett, megalázott. Azt (is) gondoltam, hogy elbuktam. Utáltam, hogy Ő olyan könnyen túllép ezen. Hogy pár hét után már új barátnőt mutat be a közös ismerősöknek. Hogy neki ez a kijárási korlátozás semmit nem jelent, és olyan laza. És hogy nem akarja az egészet újra meg újra átrágni, megérteni a hibákat, megtalálni, hogy hol rontottuk el. Gyűlöltem, hogy se megbánást, se bűntudatot nem látok rajta.

Aztán lassacskán egyre kevésbé számított. Néhány találkozás alkalmával tudatosan figyeltem, hogy ne is hozzak semmi nehéz témát szóba, utána már magától ment. Felszínes beszélgetések, kis nevetgélés, oldott hangulat. Sokkal jobb így minden. Nekünk is, a Lányoknak is.

Persze minden nap az eszembe jut. Talán minden másnap még mérges is vagyok. Csak már nem akarom Vele ezt megosztani, hanem szépen EGYYEDÜL túlleni rajta.

 9. Visszaköltözés a hálószobába

A leglátványosabb lépés ez volt. Egyszer csak elég lett, hogy ott alszom, ahol játszunk, eszünk, vendégeket fogadunk. Hirtelen újra szükségem lett saját térre.

Vettem egy ágyat, amit teljesen egyedül össze is szereltem (Anyu addig a Lányokkal volt). Aztán egy kicsit féltem tőle… hogy nem fogok tudni aludni ott egyedül. Hogy csak forgolódok majd, és nagyon fog hiányozni… Hogy sírni fogok meg fázni.

De már semmi ilyen nem történt. Az új ágy tökéletes, és csak az enyém.

10. Ne ess vissza!!!

Igen, igen… tapasztalat. Azt hiszem, erre mondják, hogy tartoztam ezzel az ördögnek.

Ahogy egyre szebb, jobbkedvű, lazább és kedvesebb lettem, úgy látszik egyre vonzóbb is. Neki is… És jött az udvarlás meg kedveskedés. Csacsogós telefonálások, indokolatlan érdeklődések. Videóbeszélgetések, amiknél nem is volt gond, hogy épp nincsenek velem a Lányok.

Aztán kicsit gyakrabban jött (alapból heti két látogatást beszéltünk meg). Aztán tovább maradt… Aztán ott is aludt…

És ez nem tette az egészet könnyebbé. Vissza akart költözni, én mondtam, hogy minimum fél év. Mert azt gondolom, hogy a Lányokkal nem tehetjük meg, hogy ezzel szórakozzunk. Ő ezt soknak találta, kicsit próbálkozott, majd azt hiszem megsértődött.

Én pedig újra tartom a távolságot. Mert úgy érzem, ez rajtam áll. Ha közelebb engedem, akkor Ő jönne, de továbbra is felelősség mentesen.

Itt már nem volt sem sírás, sem nagy dráma, még csak egy álmatlan éjszaka sem. De teljesen felesleges volt az egész.

Ezt a negyedéves szétköltözési évfordulónkra kezdtem el írni. Most 5 hónap körül járunk, és az utolsó két ponttal bővült a felsorolás.


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram