Az első hat hét szülés után

2018. március 13.
Szerző:  Cukimamik Team
Az első hat hét szülés után
Az első babámat várva azt gondoltam, hogy a körülöttem lévők túloznak, mikor jönnek a “ szülés után jön a neheze” vagy az “aludj, amíg lehet” esetleg a “semmi nem lesz már ugyanolyan” dumával. Sajnos ezt azóta nem sikerült megcáfolni, de nyilván habitustól függ ki hogyan reagál egy ekkora változásra.


Hozzánk tervezett baba érkezett. Éveink voltak felkészülni, gondolkozni, figyelni a környezetünkben lévő gyerkőcöket, és szüleiket. Eldönthettük, hogy mi ehhez képest milyen utat szeretnénk választani. Az élet persze mindent felülír, de ez így van jól! :)

Nagyon nagy hangsúly van a szülésen, igazából a terhesség alatt folyamatosan másról sincs szó. Én azok közé tartozom, akik tájékozottan, de megadóan indultak neki a szülésnek. Lesz, ami lesz. Velünk spontán szülés történt, a szokásos szülészeti menetrenddel, de maximális tiszteletben, csendben, támogató közegben, meseszép aranyórákkal.
Ott volt a karomban egy újszülött, aki teljesen rám volt utalva, és látszólag én jelentettem neki az egész világot.
Miután órákig csak nézegettem a szemét nyitogató kis ráncmacimat, megérkezett a nagy kérdés: “Most mi lesz?” Itt van, megszültem, szuper, de mit kezdjünk egymással?

A kórházban az első időszakot túléltem/ellébecoltam, néha, ha könnyes szemekkel kértem a csecsemősöket legalább 10-szer, előfordult, hogy segítettek a szoptatásban, köldökápolásban is. Szörnyen új érzés volt minden, tőlem függött egy élet, és teljesen idegenül hangzott, mikor le “anyáznak”. A hormonok tomboltak, sőt rögtön mélyvíz az egész! Persze nem indult meg rögtön a tej, a pici sírt, éhes volt, sztrádát rágott a mellbimbómra. Könyörögtem pár korty tápszerért, de nem kaptunk. És bizony az én gyerekem csak sírt, és sírt, vele én is. Bőgtem, mikor jött a szülész orvosom érdeklődni arról, hogy vagyok. Bőgtem mikor varratot szedett, bőgtem mikor jött a fotós megörökíteni az első napot. Erre tisztán emlékszem. Könnyek között kértem meg, hogy legyen szíves azonnal távozni, hát nem látja, hogy ez a gyerek csak bömbölni tud?! Aludni se nagyon láttam. Mi a túrónak fotózni?! Én ezt az egészet el akarom felejteni, nemhogy még évekkel később is nézzem a cuki puha takaróban göngyölt kékre ordított fejű tehetetlen, éhes babámat! Egy pillanatig nem bánt, hogy nem lett fotónk!

Az első napból másra sem emlékszem, csak hogy a nővérkék, orvosok próbálják a méltóságom, és határozottságom utolsó morzsáival is kitörölni a hátsómat. Amitől én csak még jobban padlót fogtam.
Másnap többször próbáltam telefonon szoptatós nővért odahívni, mert nem tudtam mellre tenni a babát. Persze nem tudott jönni senki, mondjuk nem is hibáztatom őket. Végül személyesen indultam el segítséget kérni az osztály másik végén lévő csecsemős ápolónők bázisára. Babát rábíztam a szobatársamra, nem vittem át a látogatók sokaságán a folyosón. Mikor visszaértem a szobába, természetesen egyedül, segítség nélkül, akkor ért oda a vizitelő gyermekorvos hölgy is:
“Maga merre járt? Anya, miért nem szoptat? Azért ordít a gyerek, mert nem próbálja szoptatni! Kivárja míg ennyire elkezd sírni? Miért teszi bele a kiskocsiba? Maga mellett a helye!”
Kiütéssel nyert! Később jöttem csak rá, hogy babástól lehet menni a nővérkékhez a kijelölt szoptatós helyiségbe, ott szem előtt vagyunk, és jönnek is segíteni, amikor idejük engedi. És ők türelmesek, kedvesek! Nem győztem a kávét, csokit hordani nekik, olyan hálás voltam minden tanácsért, és jó szóért! Szóval valami csoda folytán bedurrantak a melleim, hurrá lett végre tejcsi! A pici persze már régen többet esett a súlyából, mint a szokásos, kicsit sárga, lusta, és gyenge volt, persze nem a síráshoz! De azért megindultunk a jó irányba, kaki, pisi is volt. Mehettünk haza! Úgy zártam be a kórház ajtaját, mintha legalább 50 év fogság után szabadultam volna a pokolból. Tényleg hazamegyünk! Hárman. A mindig visító pici bársonybőrű csomag, a telt mellű szétmarcangolt vaginájú anyja, és a sápadt, ámde büszke apja.
Azt hittem jön a megváltás, hisz ezt is mondják. “Majd otthon megnyugszol, és minden jó lesz!”

Az első éjjelt végigsírta a kisgombóc. Klímaváltozás? Új illatok? Máris a hasa? Ezt már nem tudjuk meg. Hajnalra apa színe a sápadtból egyenesen halálra vált szürkés kékké változott. A következő napokban begyulladt a mellem, a mellbimbómból pedig néha vér is csordogált. A gyulladás miatt lecsökkent a tej mennyisége, folyamatosan fejtem. Más nem történt csak szoptattam és fejtem, néha talán ettem is, de erre nem emlékszem, csak ezt mondják. Iszonyú nehéz volt, de nagyjából a 2. hét felé rendeződtünk.

Következő körben kicsit szétnyílt a gátsebem felszíne. Erről nem nagyon lehet hallani, pedig sokakkal megesik. Szóval marhára fájt minden mozdulat. És még nagyon sokáig kellemetlen érzés maradt utána. A seb folyamatos tisztán tartása sem könnyű mutatvány egy újszülött mellett. De nem panaszkodok, bele sem merek gondolni milyen lehet császár után újszülöttet gondozni!

Lassan-lassan révbe értünk, alul-felül és lélekben is gyógyultam! Jött az első mosoly, az első hangadás, néha 1-1 hosszabb alvás, az elégedett babapocak.  3-4. hét körül sajnos megérkezett a legutálatosabb, leggonoszabb vendégünk: a hasfájás. Ezen időszakban a babám és én már nem voltunk annyira felkapottak. Elmaradtak a látogatók, a nagyszülők sem tudtak már jönni. Ellenben visszatért a folyamatos sírás időszaka. És nem lett könnyebb még nagyon sokáig.

Ezen közben sorakoztak a kérdések is, amikre nem mindig volt jó válasz! Hol aludjon? Hason vagy háton? Hagyhatom 4 órát aludni? Mennyi kell ennie? Nem bukik túl sokat? Most mér’ nem büfizik? A zöld kakival ügyelet? Néha megremeg, azonnal mentőt hívjunk? Vesz levegőt? Tuti? És most? Evés előtt mindig peluscsere? De akkor felhúzza magát mire cicire kerül! Máshogy kell? Muszáj a köldökét mindig kezelni? Jézus, de undi! Ez most köldöksérv? Köhög? Megfázott? A K vitamin ampullájáról le tud törni pici szilánk? Atyaég, mekkora golyók? Normális ez? :)
Azt hiszem a végtelenségig tudnám sorolni….

Utolsó megrázkódtatásként a 6 hetes nőgyógyászati kontrollvizsgálat maradt a tarsolyban. A doki szerint minden tökély volt, szerintem meg “aztamocsokosbetyármindenit”, majdnem elhánytam magam a felkészületlenül ért vad fájdalomtól, amit a kezével okozott. Egyszerűen nem számítottam arra, hogy fájdalmas lehet a vizsgálat. Alapos orvos volt, tény. Jól megvizsgált, minden lehetséges módszerrel. Emlékszem a hidegrázásra, majd ahogy ez egész testem szinte percekre lángra lobban. Ezzel véget ért a 6. hét. Köszöntem, elég volt.
A hasfájás miatt sajnos nehezen rázódtunk össze, de lassan minden megoldódott. Tényleg minden.
Aztán jött millió boldog pillanat, és még több :)

Viszont egyet mondok nektek, én bizony nem felejtek! Nem felejtem el sem a rosszat, sem a jót! A helyükön kezelem az emlékeimet, és ha újra szükségem lesz rájuk, lesöpröm róluk a jótékony port, átértékelem, és újra belevágok az egészbe, csak kicsit rutinosabban.
Miért? Mert anyának lenni a legcsodálatosabb dolog a világon!

Ajándék énidő tervező


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram