Nyomtatás

„Téged imádlak, de a gyerekedből nem kérek, bocs!” Normális, hogy ennyire idegesít a barátnőm gyereke?

2019. február 23.
Szerző:  Cukimamik Team
„Téged imádlak, de a gyerekedből nem kérek, bocs!” Normális, hogy ennyire idegesít a barátnőm gyereke?
Fotó: Pinterest
Kínos a téma. Szeretem a barátnőm, de a gyerekét nem. Megmérgezi a kapcsolatunkat, nem szervezek családi programokat, mert bár a szülőkkel jó a kapcsolatunk, őrült jófejek, a gyereküket még magam előtt is szégyen bevallani: nem szeretem.

A. nemcsak egyszerűen a legjobb barátnőm volt. Tanúja volt az összes gimis és egyetemi halálos szerelmemnek. Elszenvedője a szakítások utáni bömbölve ivós, vad buliknak, és ő volt az, aki kicsavarta a kezemből a telefont, amikor méltóságomat sutba dobva hisztérikus üzenetet írtam volna az aktuális szerelmi bánatom okozójának. Egyszóval igazi jóban-rosszban kapcsolat volt.A diploma után elsodort bennünket egymástól az élet, és amikor már úgy tűnt, elveszítjük végleg egymást, jött a táncoló macskákkal és szívecskékkel tarkított üzenet: hazaköltöznek! Merthogy akkor már hárman voltak: ő, a férje és egy tündéri szőke kisfiú. Lázasan terveztük a jövőt: közös játszóterezések, kerti partik, ráadásul tudtuk, hogy kocka informatikusként férjeink is jól megértik majd egymást. A gyerekek játszanak, mi pedig csacsogunk, mint régen.

Kép: Pinterest

A hideg zuhany nem váratott sokáig magára. Első látogatásukkor még a küszöböt se lépték át, én már tudtam: ez a kisfiú a gyönyörű arany fürtjeivel egy báránybőrbe bújt farkas.

- Fúj, de ronda, utálom! - sipította, és egy mozdulattal letépte a nyuszis ajtódíszt, amit a lányommal közösen fabrikáltunk. A barátnőm majdnem elsírta magát, a pasija rettenetes zavarban volt, de egy bátorító pohár bor segítségével és miután égre-földre esküdöztem, hogy nem történt semmi, és azt a béna nyulat amúgy is ki akartuk már dobni, feloldódott a hangulat, és negyedóra múlva már úgy visítoztunk A-val a röhögéstől, mint annak idején a kollégiumi szobánkban. A szőke ördög – nevezzük Balázsnak - eltűnt a lányommal a gyerekszobában, a férjeink pedig a vihorászást megunva az alternatív energiaforrásokról vitatkoztak a konyhában némi körtepálinka társaságában.

- Menjünk haza, unalmas, nem érdekel, itt nincs semmi jó játék! - jelent meg Balázs valami lila turbánnal a fején, az orrát piszkálva, majd a kiszedett cuccot az ujjai közt morzsolgatva.

- Édesem, beszélgetünk, játsszatok szépen! Nahát, micsoda kalózkendőt csavartál a fejedre!

Elszörnyedve ismertem fel a selyemsálat, amelyet még a nászutunkon kaptam a férjemtől.

- Menjünk haaaza, menjünk haaaaza, menjünk haaaza….

- Gyere, Balázska, egyetek egy kis nyalánkságot – rántottam elő egy doboz bonbont mentő ötletként.

- Nem vagyok Balázska, hanem Baláááááázs! - vinnyogta a képembe a gyerek, majd undorító hangokat kiadva a szájával lefröcskölt nyállal.

Végül az édesség maradásra bírta az öntudatos kis fickót, de a továbbiakban kizárólag az anyja ölében ülve volt hajlandó létezni, pedig már épp az „és ti milyen gyakran szexeltek” - kérdéskört kezdtük volna A-val feszegetni.

Bevallom, megkönnyebbültem, mikor végre elmentek. Ugyanakkor gyötört a lelkiismeret-furdalás: hogyan haragudhatok egy ötéves kisgyerekre, aki ráadásul a barátnőm kisfia? Az én lányomnak is vannak idegesítő szokásai, lehet, hogy valaki hasonlóan gondolkodik róla – ez a felismerés meglehetősen nyomasztó volt. A férjem ebből ekkor még vajmi keveset érzékelt, ellenben nagyon fel volt villanyozva, hogy A-ék milyen jó fejek, és már meg is hívta őket a jövő heti grillpartinkra.

A grillparti legidegesítőbb momentuma nem a szénné égett csirkecomb volt, hanem az, hogy A-val két szót nem beszélhettem kettesben, mert Balázs vagy rajta lógott, vagy épp Balázs után rohangált és próbált a lelkére beszélni, mivel a szőke rosszcsont végig azon munkálkodott, hogy a négyfős gyerektársaságot minimum öt ellenséges táborra bontva megvétózzon és tönkretegyen minden játékötletet.

Este, már kettesben a férjemmel, a romok eltakarítása közben egyszerre fakadtunk ki: ebből nem kérünk! A-ékkal bárhol, bármikor találkozunk szívesen, de kizárólag gyerek nélkül – ami körülbelül kizárt, mert nagyszülők híján Balázst nemigen tudják kire hagyni, és ugye miért is kérnénk, hogy ne hozzák, hiszen állítólag olyan jól érezte magát nálunk a kisfiú, és annyira szeret a lányunkkal játszani.

Itt tartunk most. Még korábban felmerült, hogy nyáron együtt megyünk sátorozni, már a kempinget is kinéztük… de nem akarom! És mindeközben szörnyen rosszul érzem magam emiatt…

Mert valljuk be, mindenki találkozik idegesítő gyerekekkel. Játszótéren, orvosi rendelőben, a gyerek ovijában. De hogy pont a legjobb barátnőmé is közéjük tartozzon?! Nem tehetek róla, próbálom humorosan felfogni, félvállról venni, de már akkor kiver a víz, ha meghallom a kis ördögfióka hangját. Azon vettük észre magunkat, hogy már csak akkor találkozunk velük, ha nagyon muszáj… van erre valami megoldás? Lehet, csak az idő… kérdés, a mi barátságunk kibír-e még vagy tízévnyi hibernálást, amikorra Balázsnak már ciki lesz a szüleivel mutatkoznia.