Rendkívül érdekes az a kettősség, ami jellemzi az anyaságot: miután megszületik az első gyermeked, már sosem leszel teljesen egyedül, viszont soha nem érzed majd annyira magányosnak magadat, mint az első néhány hónapban, esetleg az első évben. Mielőtt végleg elkeserednél, ez csak átmeneti időszak, de persze attól még nagyon megterhelő.
Amikor a kommentszekciókat olvasom egy-egy „anyukás” bejegyzés alatt, sokszor látom, hogy két tábor csap össze: az egyik oldalon azok állnak, akik úgy gondolják, hogy egy anya igenis legyen minden téren és szinten naprakész, a másik oldalt pedig azok erősítik, akik úgy vélik, egy anya élete a gyermeke körül forogjon. Én próbálok valahol a két véglet között lavírozni és bár azt gondolom, első helyen mindig a kislányom lesz, muszáj időt szakítanom magamra. Már csak azért is, hogy ne kizárólag a hullafáradt és morcos oldalamat lássa, hanem azt a nőt is, aki igazából vagyok, és aki talán jó példa lehet számára.
Kétségkívül ő az. Karcsú alak a minimum 175 centijéhez, dús sötétbarna haj, frissen manikűrözött kéz. És az a magassarkú cipő!
Gyereked van? Akkor tuti beszóltak már neked. Fogadjunk, hogy már te is messziről felismered a tipikus okostojásokat, akik mindig jobban tudják nálad, hogyan kell gyereket nevelni. Ugye, nem kell bemutatni a neten trollkodó szuperanyát vagy az „öt gyereket felneveltem, mindent tudok, veled ellentétben”-jelmondatú nyugdíjas különítményt?
Mindig igyekszem elolvasni, milyen véleménnyel vagytok arról a témáról, amit éppen kidolgoztam nektek. Sajnos nem tudom az összes cikkmegjelenésem követni, ezen a portálon mégis kifejezetten jól esnek a visszajelzések. Itt publikálok csak és kizárólag anyaként – nem vagyok se több, se kevesebb. Talán ebből adódik az is, hogy olyan személyes hangnemet ütöttem meg, amit sehol máshol ez idáig.
A minap ismét összeakadtam egy olyan ismerőssel, aki úgy döntött, nem akar gyereket. Félve osztotta meg velem jövőképét, mert ez manapság sokak számára még mindig kirívó eset, de mikor látta, hogy egyáltalán nem ítélem el, beszélgetni kezdtünk.
Minden anyához hasonlóan én is utálom, hogy keveset alszom, hogy idejét sem tudom már, mikor voltam utoljára szórakozni, és hogy nagy szám, ha este nyolc után kiteszem a lábamat. Utálom azt is, hogy a korábbi önállóságomnak nyoma sincs, a napomat egy tizenegy hónapos kis diktátor osztja be.
Amikor régen olvasgattam erről, mindig arra gondoltam, hogy ez az egész hülyeség. Miért lenne valakinek folyton bűntudata? Miért kételkedne állandóan magában, ha korábban volt önbizalma? Aztán rájöttem, az anyaság egy meg nem szűnő lelkiismeret-furdalás.
1. oldal / 2


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram