Olvasói levél: Anyaság, énidő, zumba...mert megérdemlem.

2019. március 17.
Szerző:  Cukimamik Team
Olvasói levél: Anyaság, énidő, zumba...mert megérdemlem.
Kép: Pinterest
Nyilván bár mindenki szerint járnia kéne legalább heti 1 kimenő minden gyerekkel otthon lévő anyának, azért ildomos megvárni a megfelelő hold-nap-jupiter együttállást, amikor apa is ráér, anya se mensizik, senki se beteg, és Egyeskének is volt kakija legalább 2 napon belül.

Zumba 7 órakor kezdődik 25 percnyi útra tőlünk, úgy van megbeszélve, hogy apuka 6 körül érkezik.

A "fúj ezt nem kérem - sose szerettem - ezt biztos nem eszem meg inkább vacsora nélkül halok meg a sarokban szomorkodva" szituációk elkerülése végett már előre mindig betárazok kajából, és nekilátok 6 körül bundás kenyeret gyártani hogy apának simán menjen minden. Mivel 38X kell közbeavatkoznom a majdnem egyforma-de mégsem egyforma gumilabdák, és a soha fel nem épülő megabloxs tornyok ügyében, az elkobzott golf ütőkről, ceruzákról és kis műanyag állatokról nem is beszélve, ezért épp elkészülök a raklap budás kenyérrel 18.29-kor mikor hallom hogy fordul a gangon apa kulcsa a zárban. Félrehúzom az olajat, elzárom a tűzhelyet, és már rántom is fel a cipőmet. Gyorsan a számba tömök egy bundit, egyet meg a kezembe szorongatok, felkapom a táskám és a kulcsom, majd egy gyors "hétkor egyenek fél nyolckor fürödjenek, jövök majd sziasztok!" keretében be is zárom magam után az ajtót a meglepődött apa után, aki épp belépett a házba. Fél füllel még hallom is hogy letámadják, apaaaaaaaaaaaaaaaaaa kiáltással, nagyot sóhajtok, és átadom magam a szabadságnak.

2 perc alatt lesprintelem a gyerekkel 20 perces utat a buszmegállóig, pont jön is a 18.33 -as. Bundás kenyerem maradványát pofazacskómba tömöm és próbálom pókerarccal felmutatni a bérletem, miközben a futástól és a bundás kenyértől levegőt se kapok.

18.58- kor evakuálok a heringbuszból és spuri öltözni.

Már mindenki felöltözött, csak én járok ide busszal:D A zumba terem előtti tömeget kikerülve előveszem A táskát. A táskát amiben anyaságom kincse van, A CIPŐ, ami nem homokos, lábnyomos, A NADRÁG, ami nem spagettis, és nincs a zsebében falevél, és kő és A FELSŐ, ami nem nyálas taknyos stb. A táskát mindig nagy becsben tartom, hogy tartalma nehogy vegyüljön valódi életem bármely elemévé, mert azon nyomban megsemmisülne különleges mivolta. Magamra rántom tartalmát, majd ahogy hogy húzom vissza a táskát, a másodperc törtrésze alatt belém hasít, hogy menten szomjan döglök, mi lesz itt 59 perc múlva? Gyorsan megtúrom, így ha már elfelejtettem rakni magamnak, hátha a kölykök valami innivalóját is elfelejtettem kivenni is a hátizsákomból. Bingó, előrántom a nyuszit a kalapból, vagyis a nyúl formájú epres gyömölcs leves üveget, sportkupakkal. Szerencsére az öltözőben már senki sincs, úgyhogy gyorsan vízre cserélem a rózsaszín lónyálat, és lemosom a kupakjáról a csokis szájnyomot, iszok is gyorsan egy fél litert.

Táskámba rejtem, és libbenek is le, pont felcsendül a bemelegítés első nótája, így észre se veszi senki, hogy előkapom az alkoholosfilces napocskás jellel ellátott hánibáni itatómat, és diszkréten a táskám mellé rejtem a sarokba. Megrázom magam és átadom testem a zenének. Már a második karlengetésnél érzem, hogy milyen jó ez, ó igen, milyen  ritkán emelem én a plafonig a büfiztetésben elmeszesedett kezem, és hajaj , felfele is van élet, nem csak lefele nézve, mint ahogy a nyakam be van állva már 4. éve. A 2.számnál kezdek reménykedni, hogy az izzadás miatt pórusaimból és hajamból előtörő tömény olajos bundás kenyér szagot csak én érzem. Negyed óra tánc után, mikor már a reggel készített borsóleves és spagetti illata is körbelengi aurámat, totál elkalandoznak a gondolataim, kreatív világmegváltó ötleteim lesznek, legalábbis a gyereknevelés tekintetében mindig, hogy hogy ne hagyjam ezentúl hogy a fejemre nőjenek az én kis utódaim.

Az óra felénél mindig rám törnek a szelek, és már muszáj innom kicsit, persze mindenki ilyen olyan fullos kulacsokkal meg rikító színű sportitalokkal nyomja, sőt ránézésre egy csomó embernek a cipője többe kerül, mint nekem az egész öltözékem, beleértve a ruhát a kabátot és a táskát is amiben érkeztem. Dehát kit érdekel, a kölykök apjukat nyúzzák, én meg rázom a seggem itt. Hawaii van! Vagy legalábbis Narnia!

45 körül szoktam rájönni hogy nekem már lassan az az izmom is fáj, ami nincs is baszki, és hogy tökre nem értem azokat akik jógáznak meg ilyenek, mert ez legalább jó zenére megy, olyan mintha berugva táncolnál valami discóban csak itt mindenki józan, de ahol még jó zene sincs, na hát abban a sportban mi lehet a jó...

Lazításnál próbálok úgy helyezkedni, hogy ne szörnyülködjön senki, hogy nem hogy a lábujjaimat de még a bokámat se bírom megfogni rendesen, arról már nem is beszélve, hogy a gatya is lerohad már a szőrös lábamról, kéne már gyapjazni, hogy rövidebbet vehessek fel... ugyanígy ápdételhetnék a rövid ujjú helyett topra is, ha lenne néha (szerkesztői javaslat hetente 1X legalább) magányos 15 percem a fürdőszobában, anélkül hogy aprótalpú betoppanna , elrántaná a zuhanyfüggönyt, és feltenné élete kérdését: anya nézhetlek?:D

A merengés után egy diszkrét mozdulattal elrakom üres kulacsom, és már megyek is öltözni. Most nem sietek annyira, ez az idő még nekem JÁR.

Távozás közben gyorsan lecsekkolom a buszt, ami persze pont elment, és amúgy 20 percenként jár csak ilyen későn, úgyhogy a kellemes eső utáni tócsás úton sétálok 11 percet egyedül, csendben, hogy felszálljak egy másik buszra ami hazavisz. Bónuszként a táskámban a pulcsim keresése közben találtam 2,5 babapiskótát, így ha már annyi eszem nem volt, hogy a kulacsot után töltsem, de legalább éhen halni nem fogok míg hazaérek. Közben lelki szemeim előtt megjelenik a család otthon levő része, térdig plüssökkel keveredett duplóban gázolva…De az már egy másik történet...


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram