A férjem imádja a gyerekeinket, én pedig - bevallom -  féltékeny vagyok a kapcsolatukra

2020. január 27.
Szerző:  Cukimamik Team
A férjem imádja a gyerekeinket, én pedig - bevallom -  féltékeny vagyok a kapcsolatukra
Forrás: Popsugar
Egy gyermek születésekor csak az apukák lehetnek féltékenyek? Nem feltétlen.. Lindsay Bartis írása az anyai féltékenységről.

Mielőtt szülők lettünk, gyakran próbáltam elképzelni, milyen lesz vajon a férjem apaként.  Azelőtt nem volt úgy oda különösebben a gyerekekért, de mindig is nagy szíve, jó humorérzéke és szilárd erkölcsi elképzelései voltak. Ezen felül mindig betartotta az ígéreteit. Nagyon hasonlított az édesapámra, aki egy erős, kedves ember, aki mindig odafigyelt a gyerekeire, és aki számára mindig a család volt az első. 

Évekig azt gondoltam, hogy a férjem csodálatos apa lesz, akire a jövőbeli gyerekeink egyfajta szuperapaként fognak tekinteni. Öt évvel és két gyerekkel később maradéktalanul be is váltotta a hozzáfűzött elképzeléseimet. Abban a pillanatban, amikor a lányunk megszületett, láttam, hogy nagyot fordul vele a világ. Sosem felejtem el, ahogy először a karjaiban tartotta, ahogy mérhetetlen szeretettel nézte könnyekkel a szemében. Azonnal szoros kötelék alakult ki közöttük, ami nap mint nap csak erősödött. Két évvel később megszületett a kisfiunk is, akit a férjem ugyanúgy teljes szívvel, de teljesen másképp imád. 

Két élénk kisgyermek anyukájaként úgy éreztem, fel vagyok készülve minden érzelemre, amit egy szülő megtapasztalhat: a terhességtől és szüléstől való félelmen át, a túláradó szereteten keresztül az állandó aggódásig, hogy valami bajuk esik. Az örömre, amit érzel, amikor kimondják az első szót, és a féltésre az első lépések megtételekor, vagy amikor búcsút intesz nekik az első nap az iskolában. 

Egy dologra nem voltam felkészülve: látni, hogyan imádja a férjem a gyerekeinket. Kivirul, amikor bejönnek a szobába, megszűnik körülötte a világ, csak rájuk figyel. Hiába, hogy minden gyermeknek ilyen apukára lenne szüksége, néha egy pici féltékenységet érzek. Elvégre nem olyan régen még értem volt úgy oda. Féltékeny lettem az ajándékokra, amiket kényeztetésképp a gyerekeknek vesz, vagy amiért beadja a derekát, amikor a kislányunk be akar bújni közénk az ágyba. 

Egy bizonyos szintig tudtam, hogy megváltozik a kapcsolatunk, amint szülők leszünk. Tudtam, hogy néha kevesebbet tudunk majd aludni éjjel, és jóval több tennivaló lesz nappal. Tudtam, hogy olykor stresszes és kimerítő lesz. Úgy léptem életünk új szakaszába, hogy tudatában voltam, nem lesz minden olyan, mint régen. Amire nem számítottam, az a féltékenység a férjem és a gyerekeink kapcsolatára. Az érzés, hogy két apró ember veszi át a helyem, akik képtelenek értelmes beszélgetést folytatni, vagy épp maguktól enni anélkül, hogy iszonyatos rendetlenséget csinálnának, felkeltette bennem a zöld szemű szörnyet. 

Eltartott egy ideig, mire feldolgoztam, honnan erednek ezek a negatív érzések, és megfelelő szemszögből tudtam vizsgálni az egész helyzetet. Szerencsére az elmúlt néhány év során megtanultam pár dolgot, amelyek segítettek egyrészt túljutni ezeken az érzéseken, másrészt csak a tényleg fontos dolgokra koncentrálni.  

Először is, szembe kellett néznem a valósággal. Igen, a férjem és a gyerekek között nagyon szoros a kötelék, de ez jó dolog. Hozzám is nagyon közel állnak, de fontos nekik, hogy saját egyedi kapcsolatuk legyen az édesapjukkal. Teret kell nekik adnom abban, hogy a saját feltételeik szerint alakítsák ki kapcsolatukat, és fel kellett ismernem, hogy ez nem vesz el a házastársi kapcsolatunkból, sőt, erősebbé teszi azt. 

Másodszor, próbáltam nem elfelejteni, milyen fantasztikus dolog, hogy a gyerekeink egy olyan apukával nőnek fel, aki mindig ott van számukra, szereti őket, és nem sajnálja sem az időt, sem az energiát arra, hogy egy valódi, tartós kapcsolatot alakítson ki velük. Magamra vállaltam a felelősséget azokért az időkért is, amikor a házasságunkból hiányzott a romantika vagy a szikra. Ha azt szeretném, hogy újból bensőségesebb legyen a kapcsolatunk, tennem kell érte. 

Harmadjára, őszintén beszélnem kellett a férjemnek a féltékenység érzéséről. Igen, először elég abszurdnak gondolta, de amint jobban kifejtettem, kezdte megérteni a helyzetemet. Néha csupán annyi kell hozzá, hogy megszabadulj ezektől a nehéz érzelmektől, hogy beszélsz róla valakinek. 

Végül, készítettünk egy akciótervet. Azt láttuk a legjobbnak, ha mindennapi életünk néhány területén határokat szabunk annak érdekében, hogy a szülői szerepkörünket és házastársi kapcsolatunkat külön tudjuk választani. Pl., a lányunk továbbra is bejöhetett az ágyunkba, de csak alkalmanként, és ezt mindig előre megbeszéltük. Ezek az összebújások a lányunkkal, amíg pici, megfizethetetlen, de ugyanúgy nagyon fontos az is, hogy csak kettőnkre is legyen időnk, és meglegyen az intimitás közöttünk, mint házastársak között. 

Még mindig előfordul, hogy féltékenykedésen kapom magam, és visszavágyom a múltba, amikor a férjem csak engem árasztott el az összes szeretetével és figyelmével, de ilyenkor megállok, és hagyom inkább, hogy magával ragadjon a jelen. A felhőtlen gyerekkacagás, amikor a férjem hazaérkezvén a munkából szorosan magához öleli őket. Újra és újra eszembe jut, hogy milyen szerencsések a gyerekeink, hogy egy ilyen szuper apukájuk van, aki imádja a családját. Ugyanúgy a gyermekeit, mint ahogy engem is.

Forrás: popsugar


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram