Tényleg muszáj méregdrága ajándékokat adni az oviban?

2021. máj. 20.
Szerző:  Szabó B.
Tényleg muszáj méregdrága ajándékokat adni az oviban?
Két éve már, hogy mi is belecsöppentünk az ovis világba. Az első év nagyjából arról szólt, hogy megtanultunk alkalmazkodni az új élethelyzethez, majd minden egyes nyavalya, szünet után újra és újra megpróbáltuk beszoktatni a kislányunkat az intézménybe. Talán ezért nem is figyeltem, illetve foglalkoztam azzal, ki, milyen ajándékot és mikor ad a pedagógusoknak, vagy éppen a gyerekeknek.

Év végén mi is megleptük őket egy kis csokival és pedagógus napon is vittünk egy pár száz forintos kis cserepes virágot, hiszen nem az érték a lényeg, hanem a gesztus – legalábbis az én szememben.

„Hála” a közösségi oldalnak, folyton láttam, mikor van az óvónőknek születésnapja és persze a buzgó anyukáknak köszönhetően a névnapokról sem maradtam le. Őszinte leszek: én nem várom el senkitől, hogy megköszöntsön ezeken az eseményeken (főleg ajándék formájában), ezért én sem szoktam számon tartani az összes ismerősöm születésnapját, évfordulóját, világnapját, miegymását. Ajándékozni pedig nem is igazán szoktunk, még családon belül sem, leszámítva persze a gyerekeket. Mi inkább abban hiszünk, hogy év közben, random vásárolunk meglepetéseket egymásnak, de ez már más téma.

Szóval feltűnt, hogy az anyukák nem csak üzeneteket írnak az óvónőknek, hanem rendszeresen ajándékot is visznek nekik az oviba.

Aranyos dolog, de ők vajon tényleg elvárják ezt? Komolyan szükségük van huszonnégy ajándékra minden egyes alkalommal?

Nálunk három óvónő van és két dadus. Ez azt jelenti, ha mindenkit megköszöntünk a név- és a születésnapján, valamint pedagógus napon és évzáró alkalmából, akkor az egész pontosan húsz kisebb meglepetést jelent. Számomra nem annyira az ár az, ami problémás (bár tudom, hogy sokaknak éppen ez a nyomasztó), hanem az, hogy mindezt fejben tartsam. Mert milyen az már, hogy az egyik óvónőnek viszünk névnapi ajándékot, a másiknak meg nem…

 

Photo by Lidya Nada on Unsplash

A gyerekek sem maradtak ki a sorból

Essen szó arról is, hogy a gyerekek sem maradhatnak ki az ajándékozásból. Ezt egyébként az egyik legjobb dolognak tartanám, ha nem csinálnánk már ebből is versenyt. Az első szülői értekezleten elmondták a pedagógusok, hogy a gyerekeknek a születésnapját meg szokták tartani az óvodában, kérik, hogy egy kis süteményt, vagy valami finomságot vigyünk a köszöntéshez. Ennek nagyon örültem, kedves gesztusnak tartottam. Főleg, hogy külön kiemelték számunkra, hogy a gyerekek jobban szeretik a házi süteményt, ne vigyük túlzásba, nem arról szól az egész. Talán sejtitek, mi lett ebből… Az első néhány alkalommal valóban kis sütemény, vagy gyümölcstorta került az asztalra, aztán az egyik anyuka úgy döntött, kétemeletes, marcipánfigurás, tűzijátékos tortát visz az oviba. Az ünnepelt nyilván el volt ájulva, meg a többiek is, de persze ilyenkor mindenkiben elkezd motoszkálni a gondolat, hogy az ő gyereke vajon mennyire lesz büszke, ha egy sima almás pitét vihet az ünnepléshez. Innentől kezdve már felváltva kerültek a flancos torták és a megállapodás szerinti sütemények az asztalokra.

Aztán beütött a pandémia. Mire ismét mehettek oviba a gyerekek, az óvónők felhívták a figyelmünket arra, hogy új rendelkezéseket kellett bevezetniük, ezért nem vihetünk házi süteményt, illetve cukrászdait sem, csak valami aprósággal tudnak ünnepelni a gyerekek. Gondoltam magamban, ez még kapóra is jön, le lehet rendezni az egészet egy adag gyümölccsel, vagy egy kis rágcsával és végre nem lesz versengés. Hát tévedtem. Nem is tudom, ki kezdte el, hogy a rágcsálnivaló mellé apró ajándékokat visz az ünnepelt a gyerekeknek. Most már ott tartunk, hogy csaknem mikuláscsomag méretű meglepetések kerülnek sorra. De nem csak nasi kerül ám beléjük! Volt, aki huszonnégy baglyot horgolt, mások lufikat, világító karkötőket tesznek a zacskókba.

Ehhez társulnak a Michelin csillagot érdemlő gyümölcstálak, amiket az anyukák gyártanak otthon a nagy napra. Ez legalább egészséges, bár őszintén nem értem, mennyivel jobb járvány idején otthon összetaperolni minden egyes gyümölcsdarabot, mint felvágni egy, a forró sütőből kivett süteményt.

 

Photo by krakenimages on Unsplash

Ó, te drága évzáró!

És akkor most jön az év vége, kezdődhet végre a pedagógusok megajándékozása. Anyukám is tanárnő, jól emlékszem, amikor évzáró volt, mindig tele lett a lakás virágcsokrokkal. Jutott belőle a rokonoknak is, hiszen a legjobb szándékkal sem tudtunk helyet találni nekik, amikor még gyakran harminc fő feletti volt az osztálylétszám. Mivel alsósokat tanít, négyévente jött egy-egy emléktárgy, valamilyen díszes tányér, bekeretezett kép, kerámia, és ennyi: senki nem esett túlzásba, de senki nem is várta el a túlzást. Ehhez képest már a múltkori osztályától és a mostanitól is kaptam megkeresést, hogy „vajon minek örülne anyukám”. Az ötletek között utazás, wellness hétvége is szerepelt. Ezek – főleg, ha osztályszinten nézzük a költséget – nem a földtől elrugaszkodott kiadásokat takarnak, pár ezer forintról van szó fejenként. De hol húzzuk meg a határt? Tényleg szükséges wellness programra küldeni a pedagógusokat? Nem azért, mert nem érdemlik meg, mert egyértelműen megérdemlik. Csak hol van ennek a vége? A következő szint már a külföldi nyaralás? Vagy akkor már inkább adjunk készpénzt, nehogy olyan üdülést vásároljunk nekik, ami nem annyira testhezálló?

Nagyon úgy tűnik, az év végi ajándékozás éppolyan státuszszimbólum lett, mint az év közben megtartott születés- és névnapok. Ezek már réges-régen nem a kedves köszöntésről, a megemlékezésről szólnak, viszont kiváló alapot jelentenek a konfliktusoknak. Már csak azért is, mert vannak, akiknek valóban problémát okoz kigazdálkodni ezeket a költségeket, amiknek a szükségessége – az én szememben – erősen megkérdőjelezhető.

Ezen felül nem gondolom, hogy egy jóra való, a gyerekeket és a szakmáját szerető pedagógus elvárja, vagy egyáltalán örül egy alaposan túlárazott ajándéknak. Kellemetlen sőt, kínos lehet számukra is, főleg akkor, ha megtudják, hogy az ajándékon hónapokon át veszekedtek a szülők. Ne adj’ Isten éppen a meglepetés miatt komplett családok voltak kénytelenek meghúzni a nadrágszíjat… Ez minden, csak nem örömforrás egy pedagógus számára.


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram