Mefigyeltem. Azok a sorstársak akik más gyerekét kritizálják, mindeki gyerekének a hibáiban elvesznek, kivétel a sajátjukéban. Észre sem veszik, hogy az ő gyermekük sem feddhetetlen,mint ahogy ők maguk sem;)... 
Menni kell fürdeni, pedig olyan elmélyülten játszik. Ideje ágyba bújni, késő van. Vége a mesének, lámpaoltás. Már kéne öltözni, pedig még a kiflijét rágja. Indulni kell az oviba, pedig még olyan jó lenne otthon maradni. Haza kell indulni a nagyitól, játszótérről, oviból, nyaralásból. Be kéne végre ülni a kocsiba, sürget az idő.
Luca 35 éves, néhány hete született meg első kislánya. Amikor épp nem annyira fáradt, hogy azt se tudja hogy hívják (hát nem sok ilyen idő marad) azon gondolkodik, mennyit szenvedett gyerekként, pedig egész jó dolga volt.
Bence nem akar oviba menni, minden reggel keservesen sír. Amikor édesanyja elköszön tőle, az óvónő rosszallóan néz: Régebben nem volt ennyi macera a beszoktatással! Levi nem akar az iskolai táborba menni, mert nem szeret máshol aludni, csak otthon. A tanárnő leteremti az édesanyát, aki igyekszik elintézni, hogy ne kelljen mennie. Sári szemtelen az óvónénivel, és nem hajlandó a reggeli foglalkozásokon résztvenni. Hanna minden este majdnem egy órás hisztivel zárja a napot. Többnyire valami semmiség miatt szakad el nála a cérna, a szülei nem is értik, mi ütött belé. Noel nem jár úszni, mert egyszerűen nem akar. Azt mondta fél.
Miközben Lilla és Bence a szokásos csatáját vívja a kocsi hátsó ülésén, Ildikóban szép lassan megy fel a pumpa. Újra csak azt veszi észre, hogy már megint kiabál a gyerekekkel. De ne szaladjunk előre, valahogy így kezdődött:
Kata munka után rohan az oviba, már alig várja, hogy négyéves kisfiával, Zalánnal újra találkozzanak. Elég stresszes napja volt, szeretne már otthon lenni, de még be kell menniük a boltba, a vacsorához bevásárolni. Kicsit lelkiismeretfurdalást is érez, hogy ilyen későn érkezik, de sajnos nem tudott hamarabb szabadulni a munkahelyéről.
Körülnézek a fiam szobájában és legszívesebben fognék egy nagy zsákot, és a felét kidobnám a felhalmozott dolgainak. Sok családnál járok, és gondolhatod, hogy az ott látott gyerekszobák egyike sem a minimalizmusról híres. Zsúfolásig tele vannak tárgyakkal, játékokkal. Tizenkét négyzetméter, mozdulni is alig lehet. Plüssök, babák, járművek, színes dobozok. És nem elég a játékból, mert sosem lehet elég.
Sok édesanya számol be arról, hogy második terhessége előrehaladott fázisába érve, lelkiismeretfurdalása támadt az elsővel szemben. „Tudok e majd egy másik gyereket is ennyire szeretni?” „Mit művelek most az elsővel, hogyan fogja fogadni a kisbabát?” A lelkiismeretfurdalás tovább fokozódhat, amikor a sok figyelmet igénylő kicsi miatt lazul a nagyobbikkal való szoros kapcsolat, elmaradnak a szokásos rutinok, együttlétek. „Este sajnos pont szoptatom a kicsit, úgyhogy azóta az apja olvas neki mesét.” „Még időben áttértünk arra, hogy az oviba az apja viszi.” Közben végig ott a mardosó kétely, hogy jó e ez így, kikéredzkedő könnycseppeket látok, ha rákérdezek arra, mit éreznek. Ha az anyukának ennyire gyötrődnek a tesókérdés miatt, várhatjuk e, hogy a gyerekeknek meg se kottyanjon?
1. oldal / 3


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram