Szabó B.

Szabó B.

E-mail: Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
Már évekkel ezelőtt eszembe jutott az, hogy a mi nagyszüleinkkel kihal majd az a „tipikus” nagymama generáció. Nem lesznek már olyan nagymamák, akik fejkendővel, házi rétessel, horgolt csipketerítőre tett, cukorszirupos szörppel várják az unokáikat. De nem lesznek olyan nagypapák sem, akik együtt morzsolják a kukoricát, vagy hasogatják a fát a fiúkkal, miközben a pipa ott lóg a szájuk sarkában.
Fürödhet egyáltalán? Mikor az elmúlt évben hazánkban is felütötte a fejét az a bizonyos pedofilbotrány, minden online profilomat átgörgettem. Addig sem voltam egy nagy posztoló, de elkezdtem más szemmel nézni a fotóimat. Mindent privátra állítottam és arra törekedtem, hogy a gyermekem legfeljebb akkor látszódjon szemből, mikor velünk szerepel a képen.
Azt gondolom, nem véletlen, hogy olyan sok nő éppen azután változik meg gyökeresen, hogy gyermeke lesz. Valamilyen szinten mindenkit felemel az érzés, hogy életének egy jelentős kihívását teljesíteni tudta, valódi értéket „tett le az asztalra”. De most inkább abból a szempontból közelíteném meg a kérdést, micsoda túlélési ösztönt kapunk mi a gyermekeinktől.
Nem tudom, te hogy vagy vele, nekem mindig összeszorul a szívem, amikor telefonozó babákat látok, vagy éppen a játszótéren mobiljukat bújó anyukákat. Mindezt úgy, hogy pontosan tudom, időnként én is éppen így nézek ki sőt, a gyerekem kezében is időnként megfordul valamelyik digitális eszköz.
Két éve már, hogy mi is belecsöppentünk az ovis világba. Az első év nagyjából arról szólt, hogy megtanultunk alkalmazkodni az új élethelyzethez, majd minden egyes nyavalya, szünet után újra és újra megpróbáltuk beszoktatni a kislányunkat az intézménybe. Talán ezért nem is figyeltem, illetve foglalkoztam azzal, ki, milyen ajándékot és mikor ad a pedagógusoknak, vagy éppen a gyerekeknek.
Nem apás szülést választottunk: én egyáltalán nem ragaszkodtam hozzá, apuka pedig szintén nem erőltette a dolgot. Ő azzal volt tisztában, hogy érdemben nem fog tudni segíteni, én pedig azzal, hogy ha valami fáj, akkor totálisan bezárkózom, és jobban szeretem, ha hozzám se szól senki. Pontosan így történt a kislányom születésnapján is.
Szerencsések lehetünk, hogy eddig nem kellett a halálról beszélgetnünk a kislányommal. Érintettük már a témát, hiszen sajnos ő nem ismerhette egyik dédijét sem. Korábban mondtam neki, hogy ők már nem élnek, csak gondolhatunk rájuk, mesélhetünk róluk, a képeiket nézegethetjük. Azonban ezekben a vészterhes időkben mi sem tudtuk megúszni a halált.
Mielőtt a gyermekem megszületett, azt képzeltem, hogy csomó időm lesz olvasni, tudok majd tornázni, sorozatokat nézni és persze csodálatos, közös kalandokban veszünk részt. Ezek után meglehetősen szíven ütött a valóság, ami azért jó pár hónapig meghatározta az életemet.
1. oldal / 3


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram