Kik azok a mintaanyák? Léteznek egyáltalán, vagy csak a mi képzeletünk szüleményei? Vajon nem azért leszünk tele rossz érzésekkel, mert mindent annyira jól akarunk csinálni, hogy a végén nem marad más belőlünk csak egy befeszült, diétázó, elgyötört, meglehetősen hangos hamupipőke? 
Megy már ez pár éve. Nem most kezdtük az egymás kiborítását tökélyre fejleszteni. Ha nagyon szofisztikáltan akarnék fogalmazni, akkor ő adja át a gyermekünknek a valódi értékeket, én meg az élet örömét. De akar a franc ennyi év után szofisztikált lenni! Szóval ő a karót nyelt, a tekintélyt sziplán a megjelenésével elérő, a tudatosan nevelő; én meg az összezavarodott bohóc, a legádázabb cinkosa a gyermeknek, az öleléssel mindent megoldó. Hogy lehet így gyereket nevelni? Hú, lányok, van baj! 
Láttam már ezt az anyukát korábban is. A környéken lakhat. Az ovi ajtajában botlunk egymásba. Zokog. Sietnék, de nem tudok elmenni mellette. Alig várja, hogy belekezdjen… Most kezdi majd az ovit a kislánya itt, de nem biztos magában. Épp most hallott pletykákat itteni ordítozó óvónőkről, szúrós tekintetű dajkákról, harmincas csoportlétszámról, brutális 3 évesekről, és még sorolhatnám. Csoda, ha első gyerekkel (vagy többedikkel) ennyire megijed egy anya?  Fejeket fel, eddig is remekül megoldottatok mindent! Mindkettőtöknek van elég bátorsága belépni azon a kapun! Nincs pánik!
Szerintem nincs anya, aki ne ismerné a "Szomszéd fűje mindig zöldebb" érzését. Ha ehhez még hozzájön némi kialvatlanság, meg frusztráltság, akkor tényleg eléggé keserűen tud kibukni belőlünk a “neki milyen könnyű!” felkiáltás. Mert a más gyermeke jobban alszik, nem hasfájós, többet eszik, már felállt, már beszél, nem hisztizik. Legalábbis nem úgy, mint a sajátunk.   Mint sok minden más, az is tanulható, hogy hogyan kíméljük meg magunkat, és a környezetünket az irigységtől.
Azt gondolom, nem véletlen, hogy olyan sok nő éppen azután változik meg gyökeresen, hogy gyermeke lesz. Valamilyen szinten mindenkit felemel az érzés, hogy életének egy jelentős kihívását teljesíteni tudta, valódi értéket „tett le az asztalra”. De most inkább abból a szempontból közelíteném meg a kérdést, micsoda túlélési ösztönt kapunk mi a gyermekeinktől.
Nemrégiben felfigyeltem egy cikkre, ami hosszan taglalta, hogy mihez van “joga” egy kismamának, és kissé fellengzősen kijelentette, hogy bármihez, hiszen a szülés, és a terhesség csak a babáról, és az édesanyáról szól, így nem kell senki mással törődni. Szóval lehet hazafáradni mindenkinek, mert a szülés, és a terhesség nem egy buli, nem egy közösségi esemény, senkinek nincs joga beleszólni a dolgokba.
Amikor 2019 őszén megjelent a két csík a teszten, tudtam, hogy ez a terhességem más lesz, mint az eddigiek. Hé, 2020, én azért nem pont így értettem!
A járvány miatt szinte minden család élete felfordult. Én is próbálom a víz felett tartani a fejem, de iszonyú nehéz. Minden reggel mantrázom, hogy nyugi, menni fog ez, és hálás vagyok a sorsnak, amiért mi egészségesek vagyunk, hogy megmaradt a munkánk, hogy nem élünk rosszabbul, és a gyerekek is viszonylag jól viselik a helyzetet. Megoldjuk, mert muszáj. Ti hogy vagytok? Nálatok mi az a kapaszkodó, ami erőt ad a mindennapokhoz?
1. oldal / 19


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram