Gyereknevelés; Korlátok, vagy Anyahaver?

2016. február 08.
Szerző:  Rosemaring
"Anya, leszel a barátom?" Még nem. Majd később, amikor a saját életed éled, akkor. Mikor már nem függsz tőlem. Mikor nem kell korlátokat szabnom. Amikor már együtt felállított szabályaink és elvárásaink lesznek. Amikor már nem terellek, csak kísérlek. Amikor nem utat mutatok, hanem a háttérből nézem, ahogy szárnyalsz.


Csak remélni tudom, hogy abból, ami most a „nem”, abból lesz az a kapocs, ami összeköt minket egy életre. Olyan alapzat, amire hegyeket, kastélyokat és birodalmakat lehet építeni. Szóval az van, hogy elbizonytalanodtam. Nem találom a korlátaimat…. valahol elvesztek. Lehet hogy a buszon hagytam el, vagy kirántottam a zsebemből az utcán, nem tudom, de most határozottan nincsenek meg. Pedig jó lenne, ha megtalálnám, különben szétszalad a menazséria…. nem látott valaki véletlenül a városban kóborolni pár magányos korlátot?

Nagyon kevés szabályunk van, és azt sem tudom 100%-ban betartatni. Nem akarom őket felsorolni ( bár nem tartana sokáig ), de mind egészen triviális a listán, a „nem mászol az ablakba!” és a „nem szaladgálsz ki az úttestre”’ a vezetők közé tartoznak és a többiek is nagyjából hasonló kaliberűek.  Minden kérdés, probléma, vágy, akarat („nem akarom, szeretném!”) , terv megbeszélhető, változtatható.

Liberális. Na csókolom: nem működik. Illetve ebben a formában nem. Merthogy a tisztelt világ sem liberális. Az óvoda nem az, és nem lesz az az iskola sem, valamint várható pár jó nagy pofon az egyre kevésbé toleráns élettől is.

gyerekneveles

Ha anya haver, akkor anyának lehet visszabeszélni. Anyával lehet vitatkozni. Anyát felül lehet bírálni. És anya hagyja, sőt... anya elvicceli és inkább titokban meghatódik, milyen ügyesen érvvel és védi meg a saját nézetét ez a lány. Ami dicséretes álláspont, csak épp pont anya kőszikla mivolta vész el, tekintélyestül.  Ha a korlátok folyton nyithatóak, átugorhatóak akkor tulajdonképpen nincsenek. És ha nincsenek, akkor nincs, amihez lehet kötődni, nincs viszonyítás, nincs semmi, csak a bizonytalanság az út előtt: ráléphetek? nem léphetek? lesz következmény? mi lesz a következmény? Ha mindig más a következmény, akkor nincs bizalom, akkor nem tervezhető az élet és anya hitele is elvész. És most még oké, mert tényleg tök cuki, ahogy visszabeszél és okos és nem hagyja magát, de a sok engedménynek ” köszönhetően” elveszett a tisztelet és a kötelességtudat… és innentől kezdve már csak egy ugrás, hogy anya kiszámíthatatlan és nem lehet rá építeni, de amúgy is azt csinálok, amit akarok, mert nem lesz következménye.

Én tudom ám, hogy kompenzálok. A saját diszfunkciós gyerekkorom vetítem rá: neki MINDENT meg kell kapnia, amit én nem, érzelmileg, anyagilag, lehetőségileg. Magamban bizonytalanodom el, mikor valamit nem adok meg neki (hogy ennek a lehetőségek vagy az akarat hiánya az oka, az ebből a szempontból mindegy is) és ezt megérzi. Persze azonnal, és nem tudatosan (még!!) maximálisan ki is használja. Hízeleg, könyörög, mereszti rám a bociszemeit és ha nem tudja érvényesíteni az akaratát, agresszív lesz, mert nem ismeri a határait, nincs meg a keretek okozta biztonság. Pedig nem azért fogom elveszíteni a szeretetét, mert nem engedem, hogy este kilenckor, az ágyból kimászva megegyen egy fél csokit, amit este elfelejtett.

Még mindig dolgozom az énképemen (a miképünkön): ez már nem a csecsemőkori szimbiózis, amikor még egyek voltunk, egy lélegzetvétel, egy akarat, egy élet, nem létezhetett az egyik a másik nélkül. Már nem „mi” vagyunk: ő van és én vagyok, más-más feladatokkal, kötelességekkel.  Én vagyok a példakép, de ő a legnagyobb kritikusom. Ő Dorothy, aki keresi az utat, én meg vagyok a Jótündér és a keleti boszorkány egyszerre… meg néha Toto. Az apja Madárijesztő, Bádogember és egy kis Oroszlán: és mi így vagyunk együtt egészek.  

Ahhoz azonban, hogy megtanulja elhelyezni magát a világban, ahhoz tudnia kell, meddig terjed az ő hatásköre, hol válik az egész részletévé, mi az ő feladata ebben a pici kis meseországában, mi az, amit még megtehet és mi az, amit már nem. Nyilván ennek a megtanítása az én feladatom: nekem kell kijelölni a sárga utat és az utat szegélyező, még biztonságosnak számító kerítést is, úgy, hogy közben ne fojtsam meg, ne öljem ki belőle kíváncsiságot, a kísérletezést, a nyitottságot, a bátorságot. És milyen jól hangzó terv is ez…. ha tudnám, hogy csináljam.

Szóval kellenek a korlátok, értem én. Már csak az a kérdés, hogy ha megtalálom őket, hova tegyem?


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram