Pozitív fegyelmezés...Ülj le fiam,egyes!

2018. január 30.
Szerző:  Cukimamik Team
Pozitív fegyelmezés...Ülj le fiam,egyes!
Tök jól funkcionáló kis családdá váltunk, persze kő kemény meló árán, de mindenki a helyére került térben, időben, és élveztük az egyensúlyt.

Az Egyensúly.... tulajdonképpen majd’ beledöglöttünk mire leesett a tantusz, hogy mi olyan régimódi bagázs vagyunk, hiába akartuk magunknak a tökéletes reform család címet.

Az igény szerinti szoptatást 2 hónapig bírtam, minden idegszálam kibolyhosodott a rendszertelenségtől. Mikor már konkrétan láttam megjelenni a bőrömön a sárkánypikkelyeket, elgondolkoztam, hogy mi legyen. És a gyerek jött utánam, mintha hirtelen megvilágosodott volna ő is: “anya, jó lesz, csináljuk!” Innentől már nem volt megállás a lejtőn.

Jött a következő mélypont. Együtt aludtunk, de nem ment. A picinek sem. Nyugtalanabb volt, sokszor ébredt. Döntöttünk, és áttessékeltük a saját birodalmába. Köszöni szépen, ma is jól érzi magát önállóan.

A következő lépés már tényleg szégyen. Kicsit megpiszkáltam az alvásait. Mindenkinek bejött. Az este fél 9-es alvás pedig az életünk töltőállomása lett. Mára mindenféle biológiai órája beállt a közös életünk alapköveire.

Rájöttünk, hogy az igény szerintiség nem a mi utunk. Khmm… semmiben. Nehezen fogadtam el, mivel egy gyerek van, így mellette az időmbe bővel belefért volna ez is, és maximálisan magaménak éreztem az elvekkel is. De megértettem, hogy nálunk senkinek nem jó az ad hoc jelleg. Azt gondoltam, hogy na jó de azért a pozitív fegyelmezés gondolataival mélységesen egyetértek. Ebben maradjunk az eredeti tervnél...

Olvasgattam, figyeltem másokat, nézegettem mi a jó, mi a nem jó. Majd mire elértük a kiscsoportos kort, feltűnt, hogy valami nem kerek a sztorinkban.

Nem értettem, hogy mi történt, elvileg mindent elég jól csinálunk.

Mi a fene van a gyerekkel? Hisztis, akaratos, nyávogó, szófogadatlan kis dúvad lett.  A figyelmemért pedig olyan messzire elment, hogy a végén már nem szívesen jelentem meg vele emberek között. Jelzem, előtte simán beültem vele egész estés, csendesülős népzenei koncertre is.

A férjemmel egymást okoltuk, egy hétig csak veszekedtünk, mire aztán beláttuk hogy talán le kéne ülni a nevelési nézeteinket egyeztetni.

Nem tudom átestetek-e már ilyen beszélgetésen, de nagyon kínos…

Egy ideig nyomtuk egymásnak a “te nem jól gondolod” dumát, aztán egy ponton elkezdett érdekessé válni. Mi is történik?

Én… mert mindig Én indítom el a szarlavinát (higgyétek el, nem a férjem a hibás, ő csak a szenvedő alany), belepörögtem a pozitív fegyelmezésbe, de nem értettem meg a lényegét.

Különben ami velünk történt, arra figyelmeztet minden fórum! A pozitív fegyelmezés nem lehet egyenlő az engedékenységgel!

Egyszerűen nem tudtam szétválasztani a következményt a bűntetéstől, és mit ad isten, semminek nem lett következménye. Mert ne büntessük szegény gyereket! Engedékeny lettem, mire a férjem ezt érzékelve, totál bekeményített, “ ő majd normális embert farag a gyerekből” alapon. Én rinyáltam, hogy nyugi van már, még gyerek, ne fegyelmezzük már folyton. Ebből az jött ki, hogy én valami furcsa, titkos, észrevétlen módon a gyerek cinkosává avanzsáltam. Az apja nem volt a kedvence. Hozzám szaladt bármi baj volt, csak én altathattam, velem evett, öltözött… Marha fárasztó volt az egész, mintha egyszülős család lennénk. Azt hiszem a gyerek legjobb pajtása lettem. Elfogadó, beletörődő, gyötörhető játékszer. Apa egy idő után feladta. Már nem is akart bevonódni, mert csak elutasítást kapott, és persze minden szavából a szigor érződött, amitől a gyerek hanyatt homlok menekült, a mindig védelmező, apára csúnyán néző anyjához.

A férjem és köztem megjelent ez a feszültség, és nem tudtuk feloldani hónapokig.

Nem voltak már színtiszta korlátok, fogódzók, senki nem találta meg a biztonságot. A férjem látta hogy csúnyán bukunk, de nem tudta megfogalmazni, hogy mi a baj, egészen eddig a beszélgetésig. Egy papíron lerajzoltuk milyen játszmákat viszünk végig napi szinten. Egy folyamatábrával pedig megjelentek az ok-okozati összefüggések. Hátborzongató.

Beláttam a helyzetemet.

Képzelj el egy általad összeeszkábált nagyon kusza labirintust, melyben a Minótaurusz -jelen esetben a saját gyereked- üldöz téged nap, mint a nap. A térképet már rég elhagytad. A kisbikád pedig egyre féktelenebb, gyorsan kell szedned a lábaidat! Időnként ugyan be tudsz menekülni egy-egy kis sötét zugba, aminek a helyét már jól kitapasztaltad. Ezzel a kis trükkel elkerülheted az ütközetet, de csak ideig óráig. Mindig megtalál. De kell ez neked? A folyamatos menekülés, a félelem?

Utálom ezt az egészet, nem is értem, miért én viszem a hátamon a család közös lelkét. Egy pillanatra nem szállhatok ki? Ez is valami női baromság, amire soha nem vágytam. Szeretnék láblógatós, belesimulós napokat/heteket, amikor mindenki megold mindent, külön szabályozás, útmutatás nélkül, de úgy látszik, ennek még nagyon hosszú ideig nem jön el az ideje.

Az van, hogy olvasgass, tájékozódj, vedd el, ami tetszik, de jesszus, ne veszítsd el a kontrollt, mert nélküled összeomlik a család!

Nem mondom, hogy büntess, de MINDIG legyen következmény. MINDIG. Ne lustulj el, ne menekülj! És tudj nemet mondani!

Ha Te tisztán látod az utat, akkor már apának is tudsz irányt mutatni, ő pedig a biztos támaszod lesz. A kisminótaurusz pedig látva az összhangot lassan megnyugszik. A túlcsordult energiáival pedig a segítségetekre lesz lerombolni ezt a ködös, és sötét falakból felépített világot! Let The Sunshine In :D

Jelentem, mi szépen haladunk, már nem félek nevelni. Tudom merre tartunk, és ez újra magabiztossá, és boldoggá tesz!

Ajándék énidő tervező


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram

Ez a weboldal cookie-kat használ a jobb felhasználói élmény érdekében. Még több infó

Megértettem