A félelem, ami megmérgezheti a terhességet, a babával való viszonyt....

2017. december 04.
Szerző:  Olvasói levél
A félelem, ami megmérgezheti a terhességet, a babával való viszonyt....
Ha a babavárás időszakára gondolunk, általában rózsás, habos-babos élmények jutnak az ember eszébe, hisz ez az időszak egy csodálatos állapot. Amiről viszont senki sem beszél: az a félelem…A félelem, ami megmérgezheti a terhességet, a babával (magzattal) való viszonyt; a félelem, a bizonytalanság, ami szerintem minden kismamában ott van. A félelem, ami mérgez, s mégis egyedül kell megküzdened vele.

Nos, bennem ez a második terhességem alatt végig ott volt, csakhogy én ezt nem félelemként éltem meg akkor, hanem tiltakozásként, nem akarásként. A mi esetünkben egy életre szóló lecke lett a következménye. S, hogy miért a MI esetünkben? Mert a következményektől nem csak én szenvedek.

Volt egy nem túl könnyű terhességem, émelygéssel, hányással, álmossággal… No, de az első is ilyen volt, mégis a rózsaszín ködben telt AZ a kilenc hónap. EZ a kilenc hónap viszont már eleve kételyekkel indult: akarom-e, kell-e, elég erősek vagyunk egyáltalán hozzá? A férjem mindenre kapásból igennel felelt volna, én nem. Most már tudom, hogy csak féltem: képes leszek-e kettőnek is jó anyja lenni. De akkor azt éreztem, nem akarom igazán, nincs még itt az idő, nem vagyok rá kész.

Pedig három évvel azelőtt szültem, jó anyának tartottam magam. De mégse éreztem, hogy most kéne jönnie a kistesónak. Hiába mondta a férjem, hogy egy kistesó a legjobb, amit adhatunk a nagynak, s ne csak saját magamra gondoljak. Én mégis ezt tettem, forró zuhanyt vettem az együttlétek után, hogy hátha, hátha a természet elintézi. De Ő erős volt, már akkor is egy kis küzdő, és jött. Mert jönni akart és mert jönnie kellett. És ezt sosem fogom tudni neki megköszönni.

terhesség

Forró fürdő ide, semmit sem mutató terhességi teszt oda, valahol legbelül éreztem, hogy VAN. Az első UH-on csak egy kis petezsák látszott, fene se tudta, van-e benne élet. Elmentem hát nem sokkal később egy vadidegen dokihoz, aki jobb géppel vizsgált és elég egyértelműen ott volt Ő. Ott mozgolódott nagy öntudatosan. A doki rám nézett és megkérdezte: „Nem örülünk?” Csak annyit feleltem a könnyeim között nem túl hihetően, hogy „De”.

Gondoltam, majd ahogy megy előre az idő, megszokom, elfogadom, felnövök a szerephez. Ez részben sikerült, izgatottan mentem a vizsgálatokra ezek után, hogy vajon hogy van Ő. Meg persze jó volt a terhesség minden pozitív oldalát kiélni, kicsit azt hazudni, büntetlenül hízhatok, meg szuper nem menstruálni, leülni a járműveken, mikor átadják a helyet. És jó volt a kis(nagy)lányomat is felkészíteni a kistesóra, főleg, amikor nem aludtam be mellette feküdve két mondat között. Majd lelkifurdival felébredni, hogy már most elveszem tőle a napok aranyperceit, mikor az esti mesét olvasom mellette feküdve, énekelek neki, és a nap legjobb/legrosszabb eseményeit vitatjuk meg. Aztán jöttek azok az érzések is a genetikai UH-ok során, hogy ha beteg, akkor nem marad, de az engem meg se viselne.

Mit éreztem? Hogy mérhetetlenül gonosz vagyok, mert tönkreteszem a még meg sem született gyerekem életét. Miközben valójában csak féltem. Emlékszem, az utolsó munkanapomon, három héttel a szülés előtt sírtam. Aztán itthon nem találtam a helyem. Majd négy nappal a szülés előtt olyan fájdalmaim voltak (szegénykém valószínűleg jött volna kifele), amitől igazán berezeltem. Mert akkor éreztem azt először, hogy nincs visszaút. És akkor éreztem azt először, hogy nagyon akarom ŐT.

terhesség

És akkor éreztem azt, hogy valami nincs, nem lesz rendben. Végül négy nappal később megcsászároztak, Ő sem fordult meg, de sajnos nála még a méhlepény sem igazán funkcionált megfelelően. Így egy picike, erőtlen kis babám született. Éhes volt, de gyenge. Hiába tették csupaszon rám, csak nézni tudott, felmászni cicihez nem igazán. Csak nézett, de abban a nézésben minden benne volt: itt VAGYOK, a tiéd VAGYOK! Vigyázz RÁM! Akkor még nem láttuk a magzatmáz miatt, hogy a fél arcocskája tűzfoltos. De amikor később ezt megláttuk, akkor is azt gondoltuk, ez eltűnik, nekem is volt, eltűnt. Csakhogy este bejött a kórházi gyerekorvos, aki rögtön azt a kérdést szegezte nekem, történt-e valami a terhesség alatt? Ekkor mintha kést szúrtak volna belém. Mit kellett volna válaszolnom: igen, nem is akartam eleinte az egészet? Vagy azt, hogy a táplálkozásra oda se figyeltem, egyszerűen nem volt erőm a nagyobb mellett? Merthogy én ilyesmire gondoltam, miután közölte velem a doktornő, hogy egy súlyos neurológiai betegség (Sturge-Weber szindróma) tünete az ilyen tűzfolt. A kórházból is azzal engedtek el, hogy egy héten belül vigyük a Heim Pálba bőrgyógyászatra.

Mit éreztem? No, nem azt, amit a terhesség alatt, hogy meg se viselne, ha elmenne. Hanem elsősorban azt, hogy a szeretetünk meg fogja ŐT gyógyítani, másodsorban pedig iszonyú bűntudatom támadt. Pedig utóbb kiderült, a tűzfoltjáról nem tehetek. Nem én csináltam. De azt hiszem, sosem fogom tudni igazán békén hagyni magam. Napi szinten küzdünk a tűzfolttal. Betegségnek is nevezhetném ezt a sok kis hajszálértágulat okozta pirosságot az arcán, az én gyönyörű babám arcán. De nem nevezem annak, mert el fog múlni, tudom.

Persze sokan mondják, hogy így is milyen szép, meg majd megtanulja kezelni…. Bla..bla…bla… Ezt nem lehet megtanulni kezelni. Az emberek rohadtak. Már eleve a folyamatos orvoshoz járás is nehéz, még ha bőrgyógyászatilag és neurológiailag rendben is van. Azaz nem Sturge-Weberes szerencsére. De sajnos az érintett szemén a nagy szemnyomás miatt glaucoma alakult ki. Kap rá szemcseppet. Az első nem segített, az újabb működni látszik. Kéthavonta szemészet, kéthavonta altatás. Ha kozmetikába megyek, meglátja a kezelőágyat és sír, mert fél, mert azt hiszi, újabb orvososdi. És ez még csak a fizikai része. A lelki részét ő még nem érti, szerencsére. Nem érti, nem érzi, hogyha összesúgnak a  hátunk mögött: szegény babának biztos melege van, biztos fázik, biztos allergiás, biztos elesett, biztos megverték otthon. Ő még nem érti, miért üvölt a nővére a csúfolódó gyerekekre, hogy Ő a legszebb kisbaba a világon és a legeslegeslegeslegeslegeslegjobb kistesó. Ő csak mosolyog, mert Ő mindenkire mosolyog. Rám is. Megtanított újra nevetni, ellazulni, tojni bele a teendőkbe és csak nevetni. ŐT még nem zavarja, hogy a saját kisbabáját tologató anyuka miért nem szól rá nagyobbik gyerekére, aki annyit tud csak ismételgetni, hogy „Fúj, de undorító kisbaba!” Ő nem érti, miért folynak ilyenkor némán a könnyeim, nem érzi, hogy hányinger fog el az emberi gonoszság miatt (pláne, hogy kedves anyukatársak, ti sem vagytok túl empatikusak).

Nekem Ő gyönyörű, nem csak azért, mert az anyja vagyok. Hanem, mert tényleg az. És okos is és rendkívül kitartó, küzdeni tudó csöppség. Rengeteg szeretet van BENNE, már most nagyon tud adni és szeretni. És rendkívül ragaszkodik hozzám. Sokáig apás volt, amit úgy éltem meg, ez is a büntetés része, amiért én úgy álltam hozzá létezésének elején. És emellett az első időszakban, amikor még én is csak a létfunkcióit kiszolgáló szolga voltam, legalábbis olykor így éltem meg a másfél-kétóránkénti szopizást, éjszakázást, s az első pár hétben az is jutott eszembe, hogy a terhesség elején felmerülő kérdésre a válasz: nem, nem akartam ezt az egészet. De most már tudom, hogy igazából csak a félelem mérgezett meg, féltem, hogy nem leszek jó anyja kettőnek. És sokszor tényleg nem vagyok türelmes, meg annyira kreatív sem. De ŐT ez egyáltalán nem zavarja. Ő türelmes, mosolygós, szeretetet adó baba.

Ő az, aki megtanított (?), emlékeztetett (?) arra, milyen erő is van bennem, s hogy nincs mitől félnem, mert Ő és a NAGYTESÓ itt vannak nekem legfőbb bizonyítékként.

Ajándék énidő tervező


Soha nem éreztem azt a határtalan szabadságot, mint amit az anyaság adott. Igen, szabadnak, boldognak, és vidámnak érzem magam...és ezt az érzést szeretném átadni Neked is!

Mert néha kell, aki inspirál, ösztönöz, és talpra állít. A cukimamik csapata készen áll erre!

 

Cukimamik-Instagram

Ez a weboldal cookie-kat használ a jobb felhasználói élmény érdekében. Még több infó

Megértettem